Ma reggel januárra halasztottunk egy találkozót, mert kedves barátnőm, teljesen érthető módon, – szoros időbeosztása miatt – a mai napot a karácsonyi előkészületekre szeretné szánni, mert még sehol sem tart. Fel is ötlött bennem, hogy én sem tartok sehol. Még karácsonyi hangulatom sincsen, nem hogy ajándék ötletem.
Egyelőre a Mikulás csomagok maradékát pakolgatom, szortírozom, s eszembe jutott valami, mondtam is rögtön hangosan:
– Régen, gyerekkoromban Mi még a csoki mikulást is felfűztük a karácsonyfára.
Érkezik hamar a válasz:
– Anya, Mi is!
Tényleg, mi is. Eltűnődöm a „Mi” szócskán, sorra veszem, ki is az a „Mi”. Most már emlékszem. Emlékszem, ahogy a gyerekekkel fűzögetjük a cukrokat és a csokikat, apjuk rakosgatja a fára. Mert mi ezt EGYÜTT csináltuk. Bizonyára, az elmúlt két év rendkívüli karácsonya feledtette velem ezt a szép emléket. Jó, hogy mindig van valaki, aki emlékeztet a kedves percekre. Aztán még tanácsot is kapok, hogy elmehetnék adventi vásárba egy másik kedves embertársammal, az segítene rajtam. Találtam is azonnal két adódó alkalmat. Majd lezárom magamban a gondolatmenetet, hogy ha kívánhatok valamit karácsonyra – már pedig kívánhatok – azt szeretném, hogy a rendkívüli karácsonyok után most legyen egy átlagos, csendes, eseménytelen, békés karácsonyom, amikor a maximális stresszt legfeljebb az jelenti, hogy elég lesz-e a töltött káposzta 3 napra. (Fotó: 2013. Karácsonya)