Hogyan került egymás mellé ez a két név? Természetesen Bogi által.

Bogit mindvégig, szinte az utolsó napokig az alkotás iránti vágy tartotta fenn a jég hátán. Kórházi pszichológus foglalkozott vele, s e foglalkozások részeként is mindig kikerült a kezei közül egy-egy gyöngyszem.

A feladat az volt, hogy válasszon képeket, amit aztán szabad kézzel egy papírra lemásol, utána pedig „zsugorfóliára” is megrajzolja. A nagy mű akkor nyerte el végleges formáját, ha adott hőfokon a zsugorfólia megsült a sütőben. Nagyon izgalmas volt a művelet, hiszen a gondos előkészületek ellenére sem lehetett tudni, hogy mi sül ki belőle.

Marilyn Monroe és Frida Kahlo képe ihlette meg leginkább.

Még mindig sokat elmélkedek, mielőtt közreadnék egy-egy gondolatot. Várok valamire, ami megerősít abban, hogy igen, ez, vagy az a dolog megérett a közlésre. Már napok óta jön szembe velem Frida neve, hiszen most látható a kiállítása. Ma pedig sikerült a róla készült filmre rákapcsolnom. Az ebéd utáni csendes pihenő alatt pedig elkezdtem bogarászni a Bogi alkotásai között. Pillanatok alatt megtaláltam a zsugorfóliára készített remekműveket.

2015. március 20-a körül rajzolta őket meg, nagyjából 3 héttel azelőtt, hogy az angyalokhoz költözött.

Felesleges képaláírást készíteni, hiszen annyira élethűek lettek.

Az első képen mégis, érdemes kiemelni a feliratot:

„You never know, what life is like, until you have lived it.”

Ha egy tizenhárom éves gyerek szájából hangzik el egy ilyen komoly mondat, hogy „nem tudhatod, milyen az élet, mindaddig, amíg meg nem élted”, akkor az nagyon, nagyon mélyen bevésődik az ember lelkébe.

A Fridáról készült filmben egy beszélgetés során elhangzik, hogy „a szenvedésben egyedül van az ember”. Ebben lehet valami, ezt megcáfolni nem tudom. Soha, egyetlen percre sem tudtam biztosan, hogy Bogi valójában – avagy az ő valóságában –  mit érez. Nem érezhettem helyette. Mégis, bátoríthattam, elterelhettem a gondolatait, mellette lehettem. Ott voltam mindig, amikor csak kellettem.

S hogy miért eshetett a választása arra, hogy Marilynt és Fridát rajzolja le? Erre megint csak az alkotás lehet a válasz. Egészen bizonyos vagyok abban, hogy mindaddig, amíg az alkotóerőnket tápláljuk, könnyebben átvészeljük a nehéz időket.

2015-ben, amikor a hivatalos ügyintézés zajlott, kaptam egy levelet, amelyben – a szokásos módon – nyilatkozatot kértek tőlem arra vonatkozóan, hogy milyen ingatlan és ingó vagyonok képezhetik az örökhagyó tulajdonát. Álltam az egyik buszmegállóban, mintha leforráztak volna. „Nem örököltem én semmit.” – pufogtam magamban.

Most már másként látom. „Átkereteztem” – a pszichológia és Bagdy Emőke szavaival élve. Óriási kincsnek lettem az örököse. Első sorban, minden percnek, amit Bogival tölthettem. Másod sorban,  anyagi síkon szemlélve pedig az alkotásainak, amelyek megérdemelnék talán még azt is, hogy posztumusz szerzői jogi védelem alá kerüljenek – már, ha létezik ilyen intézmény.