---

Egy hete írtam a most következő jegyzetet. Egyszerűen nem vitt rá a lélek, hogy megosszam.
Tegnap azonban megtudtam, hogy egy hozzám nagyon közel álló személy jobb létre szenderült. Egyik másik ismerősöm is hasonló eseményekről számolt be.
Ma délben pedig már 9 éve lesz, hogy kislányom, Bogi örök nyugovóra szenderült.
Nyugodjanak békében!
Ideje hát, hogy hallassam a hangom, legalább írott formában:
Néha lemegyek kutyába és a saját sebeimet nyalogatom.
Aztán más módját választom annak, hogy a sebek okozta bennem szunnyadó fájdalmat kivezessem.
Megnézem végre az egyik csatornán a több hete nekem ajánlott filnet: A nővérem húga (eredetiben: My Sister’s Keeper).
E mellett hirtelen lepereg előttem még néhány további filmkocka egy-kért régen látott, az elmúlás témáját boncolgató filmből is: Egyenesen át. Ben-Hur, 21 gramm. A viskó.
Nézem tehát az ajánlott média-irodalmat. Az elején úgy érezem, hős vagyok, mert tartom magam. Na nehogy már kiüljön az arcomra a fájdalom!
Na nehogy már érezzem, mennyire markolja a szívemet a fájdalom!
Na nehogy már szorítsa a torkomat a fájdalom!
Na nehogy már könnyeket csaljon a szemembe a fájdalom!
Körbekémlelek, sehol senki: na nehogy már megosszam a fájdalmam!
Meg tudom ezeket csinálni.
“Kemény vagyok.
Erős vagyok.
Kibírom.
Nem sírok. Mások előtt főleg nem. Nem mutatom. Nem, nem, nem. Tökéletes vagyok?
Nem. Egy darab fa vagyok.
Nem. Egy szikla vagyok.
Egy kő.
Egy kavics.
Egy homokszem.
Nem látszom. Nem hallatszom.
Nem érzek. Semmi vagyok.”
A film felénél tört meg a jég, majd következett a terápiás sírás: újra vagyok, aki vagyok.
Szokta tőlem hallani a környezetem, hogy ha nagyon csendben vagyok, na akkor gyanakodjanak, hogy kihűltem.
Előző két írásom között több hónap telt el. Talán akadt köztetek aki gyanakodott…
Aztán, egy haláleset kapcsán úgy döntöttem, fekete pólót veszek aznap. Ritkán szánom erre magam. Gyászolni akartam, egyszerűen.
Még mindig a film hatása alatt azon elmélkedem, hogy vajon egy korán megboldogult gyermek halálakor az érintett gyerekek és felnőttek gyászával ki mindenki foglalkozik, már ha foglalkozik egyáltalán?
Rokonok, barátok, ők hogyan gyászolnak?
Mekkora kultúrája van manapság a gyász megélésének, elfogadásának, tolerálásának.
Tanulók, diákok, akik osztálytársukat veszítették el: ők kivel oszthatják meg a fájdalmukat?
Pedagógusok, akik a tanítványukat kényszerültek elengedni: hogyan legyenek egyszerre támogatóak a gyászoló osztálytársakkal, s éljék meg saját gyászukat?
Gyermekek esetében, akiket hasonló veszteség ért: hány évnek kell eltelnie ahhoz, hogy valaki felfedezze: nem hisztiznek, hanem a gyász emészti őket?
Bízom benne, hogy mi emberek manapság is képesek vagyunk még éberek lenni, figyelni egymásra, felismerni a tünetek mögöttes tartalmát, segítséget, támaszt nyújtani egymásnak, segítségért fordulni magunk is és másoknak szakember igénybevételét ajánlani.
Komolyan venni magunkat.
Komolyan venni egymást.
„ A megosztott fájdalom, öcsém, nem megduplázódik, hanem megfeleződik. Senki sem különálló sziget. ”
Neil Gaiman
Osszátok meg…a fájdalmatokat, a tapasztalatotokat, az örömötöket, amíg futja időtökből!

A teraszról kiszűrődő fény megvilágításában boldogasszony csipkéjét nézegettem. Szép dús, a széleken kissé fűrészesen szabdalt, lágy, apró anyagdarabkák ezüstös-zölden rajzolódtak ki a szürkületben: a málna levelei ezek.

Jót tett nekik a hűvös, csapadékos tavasz. Ahogy nekem is.
Kedden, a munkanap végeztével rohantam haza. Még belefért az időmbe, hogy összehozzak egy jó szaftos, nagytepsis rakott krumplit. Aznapi fogyasztásra és másnapi előételnek szántam, ezért XXL adagot készítettem.

Közben vállalhatóvá varázsoltam a fürdőszobát. Megteltem a furcsa, ám örömteli érzéssel: a fiatalok jöttét vártam. Ez alkalommal egy kicsit többen érkeztek, unokatestvérrel, baráttal együtt.

Felidéztem magamban a Kisherceget,  Bogi utolsó olvasmányát. Már nem mardt ideje végigolvasni. A készülődést illetően a következő idézetet ragadtam ki:

“Ha például délután négykor érkezel majd, én már háromkor elkezdek örülni. Minél előrébb halad az idő, annál boldogabb leszek. Négykor már tele leszek izgalommal és aggodalommal; fölfedezem, milyen drága kincs a boldogság.” Ilyen a várakozás öröme, mint egy kis advent.

Szerdán további fiatalokkal egészült ki a csapat. Az időjárás aznap éppen lehetővé tette a kinti grillezést. Sürgölődtek az ifjak. Bevásároltak, aprították a zöldségeket, tüzet raktak, mindent megszerveztek és megalkottak. Én igyekeztem volna távol tartani magam az eseményektől, arra a nézőpontra helyezkedve, hogy ez az ő összejövetelük, róluk szól, nem rólam. Ám azt vettem észre, hogy – jaj -, “ezek a mai fiatalok” bevontak a partijukba. Ha elakadtak, kérdeztek. Ha eszembe jutott valami, meghallgattak. Együtt vacsoráztunk, beszélgettünk. Nem csak az időjárás volt a témánk. Velük már igazi eszmecserét lehetett folytatni. Mi több: tisztelettel megköszönték, hogy az otthonunkba fogadtuk őket és a társasági eseményüket. Kifejtettem, hogy nagyon jól esik nekem is megtapasztalni ezt a fiatalos hangulatot, s a hasonló események akkor sem voltak ritkák, amikor még kicsik voltak a gyerekeim. Magyaráztam nekik, hogy édesanyám hat – vagy nem is, hét – unokája gyakran tartott zsúrt az udvaron, s még a barátok gyerekei is társultak olykor. Rajcsúrozott itt egyszerre nyolc-tíz apróság is. Szándékosan mondtam először hatot-hetet, ami valójában 7, Bogit is beleértve. Még mindig nehéz számomra meghatározni a lélekszámot, 12 nap híján 9 év elteltével is!
Hogy a számokat a helyükre tegyem, hátra vonultam a kertbe. A terasz fénye mellett az ifjak beszélgetése is odaszűrődött. Úgy hangzott abból a távolságból, mint a méhek zümmögése egy virágba borult cseresznyefa tövében.
Aztán boldogasszony csipkéjére lettem figyelmes, s valamire, ami belülről azt súgta: hálás vagyok, hogy ezek a mai fiatalok megtisztelték a jelenlétükkel a mi szerény otthonunkat.
Igen, ezek a mai fiatalok. Reménységeink ők! Ahogy írni és mondani szoktam és ezt ismétlem most is: a szüleik, a felnőttek jövőjének zálogai.
Áldott, szeretetben és békességben gazdag ünnepeket kívánok minden kedves olvasómnak!

A közösségi oldal folyton kérrdezi,  hogy mi jár a fejemben.  A minap már válaszoltam neki,  hogy sokminden kavarog ott bent.Most,  nem meglepő módon a karácsonyfa helyét keresem.  Hol lenne jó helyen?

Kinéztem az egyik sarkot,  ám,  ha oda helyeznénk,  a Bogit barna fürtökkel ábrázoló fényképet eltakarná.  Igazítottam egy kicsit a képen,  így már jó is lesz.
Nemrég egyik kedves rokonunk kért tőlem egy fotót Bogiról.  Szerette volna megmutatni valakinek. Tanácstalan voltam,  hogy melyiket válasszam,  hiszen 2013.  novembere és 2015.  áprilisa között rengeteget változott az ábrázata.  Egy előtte és utána képet küldtem. Nem,  nem a teljes történet elejéről és végérôl, hanem még a 2013. évi békeidőkből valót és egy másikat,  ami az őssejt transzplantáció utáni felépülési időszakban készült.  Egyik szőke, másik barna hajjal.
Mindkettő olyan igazi.  Angyali.
Karácsony várásom közepette a tekintetem a kis “oltárra” szegeződik.  A nappalinak ebben a szegletében,  sorakoznak a tágabb értelemben vett család gyermekeinek ballagási és más,  nagyszabású eseményekről szóló fotói.  Bogi szőkén,  középen
Mivel,  hála az égnek,  gyönyörű a gyűjtemény, megérdemli,  hogy egy rendezettebb,  új helyet kapjon,  hogy rendszeresen gyönyörködhessünk a gyerekeinkben.
Akkor is,  ha már felnőttek.  Akkor is,  ha már nincsenek velünk.  Akkor is,  ha most éppen távolabb vannak tőlünk.  És természetesen akkor,  ha itt vannak velünk. Mellettünk vannak,  s mi ő mellettük lehetünk.
Most és mindörökké.

“Karácsony készül, emberek!
Szépek és tiszták legyetek!
Súroljátok föl lelketek,
csillogtassátok kedvetek,
legyetek újra gyermekek,
hogy emberek lehessetek!”
Wass Albert

Jó dolog a sírás,  bár néha olyankor érkezik,  amikor a helyzet legkevésbé sem kívánja.
Eljöhet például a nap kellős közepén.  Mit tehetsz ilyenkor?  Kicsit kimozdulsz a szokott helyedről,  lemész az utcára.  Ám ott is hű,  de sokan vannak.  Ekkor meglátod a patika feliratát. Oda menekülsz.  A jólismert képi világ láttán épp kiszakad belőled a sírás.  A patikustól szipogva elnézést kérsz.  A patikus szívetmelengető módon,  végtelen türelemmel,  rendkívüli együttérzéssel szolgál ki anélkül,  hogy tudná mi ütött beléd.  Mire kiadja a fejfájáscsillapítót,  már megkönnyebbülsz.  Lassan kilépsz a helyzetből,  veszel néhány mély levegőt,  afféle jógalégzést folytatsz,  aztán végezheted tovább a dolgod.
Máskor a buszról leszállva öntenek el a könnyek.  Még jó,  hogy addig kibírtad és ezen az útszakaszon kevesen járnak gyalog.  Még jó,  hogy legalább öt percig tart a gyaloglás,  mielőtt beérsz.  Kicsit lassítod is a lépteidet, közben észre veszed,  hogy egyes fák lombja még inkább zöld,  míg néhány fa már teljesen aranyba burkolózott.  Amíg így szemlélődsz,  gyönyörködsz a látványban a néptelen utcán,  le is telik az öt perc.
Veszel néhány mély levegőt,  afféle jógalégzést folytatsz,  aztán már el is kezdheted a dolgod…

Jókor jó helyen?
Jókor rossz helyen?
Rosszkor rossz helyen?
Rosszkor jó helyen?

Ki tudja?

Mégis,  lehet,  hogy egyszer csak eljön az idő,  amikor már nem menekülsz.

Már egy hete jósló fájásaim voltak. Annyira lágyak, hogy ügyet sem vetettem rájuk. A hét elreltével hirtelen felgyorsultak az események. Az orvosom ügyelet után már messze, vidéken járt, de se baj. Beértünk a kórházba és előkészítést követően, két óra múlva, 2001. augusztus 19-én megszületett Bogika, épen, egészségesen, 9/10-es apgár számmal.

Szépen cseperedett. Leginkább a szemével, a kék angyali tekintetével szeretett és tudott is kommunikálni. Beszélni viszonylag későn tanult meg, mégis szavak nélkül is megértettük egmást.
Idilinek tűnő családi kép rajzolódott ki akkor: a  két gyermek miatt érzett boldog öröm, ráadàsul lakás, autó, támogató nagy család. Semmit nem lehetett sejteni abból, mi vár ránk, ami óriási kegyelem, mivel így könnyebben tudtunk derűlátóan a jövőbe tekinteni.
Az életbe vetett hitünk ajándékaként hamarosan megszületett a harmadik gyermekünk is. Ez alkalommal nem voltak fájás szerű jelek, mégis valami, talán a tapasztalat azt súgta, hogy ideje bevonulni a szülőszobára, mert a kistesó készülődik. Este 10-kor még úgy gondolták az orvosok, hogy itt bizony nem lesz hirtelen szülés. Hajnal előtt mégis lett.
Másnap, a látogatáskor, Bogi, aki akkor még karon ülő pici lány volt, a fejét is elfordította, amikor meg akartam puszilni. Így fejezte ki nemtetszését amiatt, hogy előző este hirtelen, különösebb magyarázat nélkül távoztam. Nem értette, hova tűntem.

Nagyon izgultam a kórházból való hazatéréskor, hogy hogyan tudom helyrehozni azt a finom kis bújós, öleős kapcsolatot, ami köztünk tizenöt hónappal az előtt vele együtt megszületett.
Semmit sem kellett tennem, egyetlen szót sem kellett szólnom. A francia ágy előtt térdeltem, Ő ott üldögélt. Még alig köszöntem, amikor odamászott hozzám, a pici karjaival körbefonta a nyakamat és megölelt.

Még most is érzem az arcomon a pelyhes hajszálainak az érintését, a puha kis kezecskéket, az egész lényéből áradó melegséget, és a legnagyobbat is ami örökre megmarad…

---

Ha azt hinnétek, arról szeretnék írni, hogy milyen  érzés lehet, ha valakinek kihullik a haja betegség, vagy netán kemoterápiás kezelés után, mit érezhet, ha e miatt parókáért megy fodrászhoz, nos, akkor csak annyit mondhatok, fogalmam sincs,  hiszen nem vagyok ilyen tapasztalatok birtokában.
Sokszor játszottam el a gondolattal, hogy szívesen kopaszra vágatnám a hajam, mintegy együttérzést mutatva ezzel.  Lassan azonban letettem erről a szándékomról…
E helyett, egy ideje visszatértem ahhoz a hajformához, ami nagyjából 1 évvel Bogi távozása után talált rám. Ennek is már 7 éve.
Hátul felnyírt, tarkón borotvált résszel, két oldalt hosszabban lelógó tincsekkel jellemezhető a frizura.
Tegnap fodrásznál jártam. Ma reggel azon gondolkodtam, hogy miért pont ez a forma jött újra el?
Arra jutottam, hogy talán azért, mert szeretem magamban azt, aki akkor voltam. No, de kicsoda?
Valaki, aki újból talpra állt, aki valami igazán nagy dolgot csinált végig azzal, hogy támogatni tudta a gyermekét egy nehéz helyzetben, s képes volt lassan elkezdeni elengedni a szeretett személyt úgy, hogy mégis mindig a szívében maradhasson.
Picit, mintha “A kisherceg”-ből idézném és átélném a jól ismert sorokat. (“Jól csak…”)
Mindez nem jelenti azt, hogy teljesen ugyanaz lennék, aki hét éve voltam, remélve, hogy “a jobb rész nem halt ki” belőlem, (ahogy ezt Arany János más vonatkozásban, ugyancsak  egy márciusi napon  megfogalmazta a Letészem a lantot c. versében.)
Hogy nem az vagyok, ki egykor, erre kapom is rögtön a jelzést, hogy lassan feleslegessé válik a festés, annyira ősz a hajam hátul is. Az idősödést félre téve, lényeg az, hogy rengeteg változás történt kívül, belül, körülöttem, de az igazán fontos dologok megmaradtak, úgy mint  az újrakezdés reménye, a  szeretteink támogatásának és elengedésének kettőssége, a szív legbensőbb dolgai, s “ezek között  pedig legnagyobb” is.  ( Pál I. levele a Korintusbeliekhez.)
Úgy tűnik, mindenki ugyanarról ír. Még én is.
Így esett hát, hogy elmentem fodrászhoz. (Utóbb csak kiderül, hogy “Nem volt hiába semmi sem”, se az irodalomórák, se a megpróbáltatások. Ennek az utóbbi idézetnek járjon mindenki maga utána. Nekem sokat jelent az eredeti költemény.)