Azon elmélkedtem, hogy mi értelme folytatni ennek a blognak a szerkesztését, ha folyton olyan téma jut eszembe, ami Bogit közvetlenül nem érinti. Egyrészt, nem szeretnék elszakadni Tőle, másrészt, az mégis a megbékélés jele, ha új kérdések is foglalkoztatnak. Írok hát.

Egy ideje azt tapasztalom, hogy másként érzékelem Bogi lényét, mint korábban. Annak ellenére, hogy a köztünk levő távolság mérhetetlen, nagyon közel érzem magamhoz, valahol legbelül, „mélyen a szívemben”.

Ami ma reggel írásra indított, az egy fiatalember bejegyzése a közösségi oldalon. Egészen nyugodt voltam, amikor elkezdtem olvasni. Majd éreztem, hogy kezdek feldühödni, na nem a fiatalemberre – hiszen egészen visszafogottan nyilatkozott, le sem írta a tabunak tekintet szót: leukémia. A felidézett emlék okozott számomra gondot.  Ültem, de így is beleszédültem, annyira indulatos lettem.

A történet a következő: Bogival a Tűzoltó utcából készülődtünk hazafelé egy rövid eltávozásra. Mivel nagyon hirtelen derült ki, hogy mehetünk, gyorsan kellett a fuvarozást megszervezni. Tömegközlekedés leukémiás embernél nem jöhet szóba, mivel nagy a fertőzés kockázata. A családtagokat már nem lehetett mozgósítani aznap. Az alapítvány által működtetett piros autó is teljesen leterhelt volt – rendkívül kevés az az egy autó.

Maradt a taxi. Ezzel is vállaltunk némi rizikót, mégis, nagyon szerettünk volna kiszabadulni néhány órára a kórházból. Kértem a diszpécsertől, hogy nem dohányzó járatot küldjön, s felvázoltam a helyzetet.

Megérkezett a taxi. Amíg pakoltunk, a sofőr gyorsan elnyomta a csikket. Már indultunk, amikor mondtam Boginak, hogy szóljon, ha szeretne néhány falatot enni, vagy inni. Minden falat és korty számít a legyengült szervezetnek.

Erre a taxis közölte, hogy az autóban nem lehet se enni, se inni.  Értem én, de akkor miért vállalta a fuvart? Nem a szállodából kértünk egy operaházi menetet.

Rendben hazaértünk, mégis, azóta is nagyon méltatlannak érzem ezt az epizódot. Hol van itt a könyörület? A méltóság? A beteg gyermek tisztelete?

Gondolatban egészen messzire jutottam. Gyakran találok „mérgező szülőkről” szóló bejegyzéseket. A dolgok leegyszerűsítésének tartom a szülőket kiragadni a felnőtt társadalomból és megbélyegezni őket, mint szülőket. Én inkább mérgező felnőtt társadalomról beszélnék általában, pontosabban pedig a felnőtt társadalom mérgező tagjairól. Hiszem, hogy minden területen, ahol a gyerekek, fiatalok megfordulnak, többségben vannak a jóravaló, empatikus, szeretetteljes felnőttek, akik növelik a biztonságérzetüket, s ez reményt ad arra, hogy a szemlélet, az értékrend jó irányba változzon. Ugyanakkor, ott vannak a kevésbé érzékenyebb felnőttek is. Ezért lehet az, hogy hallani történeteket, amelyekben egy-egy gyermeknek át kell élnie a kirekesztést, vagy azt, hogy nem kellő tisztelettel bánnak vele, még csak betegnek sem kell lennie ehhez.

Mondom ilyenkor a szülő társaimnak, hogy éberen őrködjetek, lépjetek, ha szükséges. Itt is leírom: nem lehet mindent zokszó nélkül tűrni, szerintem.

Nekem Bogival kapcsolatban marad az elmélkedés, hogy vajon minden időben mindent megtettem-e. Arra szoktam jutni, hogy akkori képességeim szerint cselekedtem. Te azonban, Kedves Szülőtársam, most, jelen időben tehetsz a legtöbbet a gyermekedért!

Kedvelem a mai gyerekeket, fiatalokat. Ó, ezek a mai fiatalok! – hangzik sokszor.  Igen, ők azok, akik képesek az idősebb generációval együtt énekelni a kórusban Mozart Requiemjét, s a tabletet arra is használják, hogy a szövegkönyvet annak segítségével kövessék.  Ők azok, akik nevelnek engem, az állítólagos felnőttet, pl. az állatok szeretetére, a csomagolóanyagok mennyiségének csökkentésére, a kitartásra, a megújulásra, együttérzésre a gyászban, őszinteségre – csak, hogy néhány dolgot kiragadjak.

Most, e pillanatban értettem meg annak az ajándékkártyának az üzenetét, amit Bogi a betegeskedése idején az egyik karácsonyra készített nekem:

„A remény virág, amely csak akkor bújik elő és növekszik, ha öntözik.” /Charles Martin/

Reménységeink! Növekedjetek! Mi, felnőttek pedig legyünk jó kertészek!