Ez az írás most rendkívül nehezen született meg, annak ellenére, hogy nem kevés gondolatrohamom támadt az elmúlt pár hétben. Rengeteg manapság a gyászjelentés, több ismerőst ért óriási veszteség. Mit is mondhatnék?

Jómagam már egy hatéves időszakra tekintek vissza és azt elemezgetem magamban, hogy hogyan változott bennem a gyász megélése, illetve hogyan változtam én. Az a bizonyos földre rogyó zokogós periódus rég elmúlt. A hét elején látogattuk meg édesanyámmal édesapám sírját. Ezt az utat a hét legcudarabb időjárásával tarkított napjára sikerült szerveznünk, de valami nagyon hajtott bennünket, annyira, hogy a régi „Delta” című műsor felvezető dalában éreztem magam . (Megtekintésre ajánlom a Delta Főcímet:  https://youtu.be/jtlNdIA5SZA

Ha már elindultunk, hát menjünk tovább.

Édesapám névnapja április 12-re esik, az erről való megemlékezés szolgált indokul arra, hogy a nagy utazásra vállalkozzunk. Aznap éppen ráértem, és jeleztem, hogy a névnapot közvetlenül megelőző hétvégén már nem indulnék közel 200 km-es útra, valahogy úgy éreztem, itthon szeretnék lenni, hogy ha úgy támad kedvem, akkor elvonulhassak, vagy nézhessem, ahogy nő a fű – így gyászolok mostanában, amelyben Lilike, a kutyusunk is segítségemre van.

Azt követően, hogy a viharos széllel érkező hóesés alábbhagyott, sikerült elhelyezni a fagyhalálra ítélt krizantémokat a temetőn. Szépen kisütött, vagy inkább világított a nap, és ahogy a sírok között sétáltam és nézegettem az ismerős feliratokat, úgy éreztem, hogy még mindig nem fogtam fel a csillagoknak azt a furcsa együtt állását, hogy Bogi pont az édesapám névnapján szenderült jobb létre.  Elérzékenyültem.

A mögöttem álló években nagyon sok mindent próbáltam megérteni. Többek között azt is jó lett volna megfejtenem, hogy történhetett, hogy a nevezetes hétvégén pont nem én voltam a soros a kórházban? Hogy-hogy csak telefonon tudtam két szót váltani Bogival, mielőtt mély altatásba helyezték? – Bár, ami igaz, az igaz, akkor még nem lehetett tudni, hogy az utolsó szavai a telefonban elhangzottak lesznek:: Anya, anya.

Meg akartam fejteni, hogy egy másfél éves, csaknem mindennapos együttlét után miért hozta úgy a sors, hogy úgy tűnt, lemaradtam valamiről? Tudni akartam.  Már-már kezdtem azt gondolni magam is, hogy minden azon múlik, mi van nyaktól felfelé. Néha még a külvilág felől érkező impulzusok is azt erősítették, hogy fejben dől el minden. Addig-meddig akartam „eget ostromló akarattal” megoldani és megérteni mindent, hogy bizony pont a fejemben kuszálódtak össze a huzalok, ezért hiába akart volna eldőlni a további sorsom a koponyám belsejében, a fejem elpártolt mellőlem.

Ugyanakkor, annak ellenére, hogy fejben már sokszor cselekedtem ellene, a központi részem még soha nem hagyott cserben. Ha szimbolikusan is, de talán mégis akad ez-az, ami a  szívben dől el.  Gondoljunk csak azokra, akik felébrednek kómából, vagy egy szívműtétet követően. Csodás anyanyelvünk is ezt erősíti az olyan kifejezésekkel, mint „szívügynek tekintem”, „szívből jövő kezdeményezés”, „szívet melengető tett”, „szívhez szóló üzenet”, stb.

Tehát, kedves barátom, ha azt kérdeznéd, hogy vagyok a gyász tekintetében, akkor én azt mondanám el, hogy mivel van most a szívem telve. Szomorú vagyok, kissé békétlen, némiképp haragos. Másfelől pedig hálás vagyok azért, amim van és azokért, akik velem vannak. Meg se próbálom ésszel felfogni a történteket, így könnyebbnek is érzem magam, eképpen:

„Fegyverben réved fönn a téli ég,

kemény a menny és vándor a vidék,

halkul a hó, megáll az elmenõ,

lehellete a lobbant keszkenõ.

 

Óh szív! nyugodj! Vad boróka hegyén

szerelem szólal, incseleg felém,

pirkadó madár, karcsu, koronás,

de áttetszõ, mint minden látomás”

József Attila