Diagnózis

November 7-én lesz 3 éve, hogy megkaptuk az elsődleges diagnózist.

Selymi Baba – akkor még így neveztem hosszú, egyenes, szőke haja miatt – hirtelen gyengült le, az ájulás határáig, amikor mentőt hívtam. Nem jöttek ki – gondolom, a szokásos túlterheltség miatt -, hanem a háziorvoshoz irányítottak vissza. Vérvételre kaptunk beutalót, ahol egy hét múlva lett volna időpont. Általában nem szeretek protekciót igénybe venni, ki szoktam várni a soromat, de ezúttal a családom orvos tagját kértem meg, hogy azonnal intézkedjen. Másnap be is kerültünk az egyik kórházba, ahol 1 óra elteltével a folyosón, egyetlen rövid mondatban közölték: a kislány leukémiás.

Sokszor jut eszembe ez az epizód. Akkor, természetesen, haragudtam a mentősökre, a laborra, a diagnózist közlő orvosra, mindenkire. Hamar kiderült azonban, hogy így kerültünk rögtön a legjobb szakemberekhez, s a megelőző események mindegyike úgy követte egymást szépen, sorban, mintha Rózsa füzérre lettek volna felfűzve. (Ezt a sorrendiséget később is megfigyeltem, amikor egy-egy történés után szépen kirajzolódott, hogy mi, miből következik.)

Elszállt a haragom, mivel a Klinikán úgy éreztem első perctől, hogy Őszibarack a legjobb kezekben van.  Ekkor én automata üzemmódra váltottam, bekapcsoltam a robotpilótámat és arra hagyatkoztam, amit az orvosok, nővérek, a gyógyításban résztvevő emberek mondtak. A fejemet mintha valamilyen űrhajós sisak vette volna körbe, a körülöttem levő valóságnak csak egy kicsi részét érzékeltem, pont annyit, hogy képes legyek az alapvető döntéseket meghozni. Emlékszem, például, hogy a sebész orvos egy műtét menetéről és kockázatairól tájékoztatott, mire én csak annyit mondtam, hogy értem, rendben, tegyék a dolgukat a legjobb tudásuk szerint.

Megbíztam a „mai magyar egészségügyben”, amit, így a harmadik év végén is, úgy érzem, jól tettem. Bíztam bennük, így maradt erőm arra, hogy magamban is bízva tegyem a dolgomat. Később inkább az okozott feszültséget bennem, amikor „a kemoterápia öl…” kezdetű cikkek kerültek elő. Ezek szerint én öltem azzal, hogy aláírásommal beleegyeztem Őszibarack minden kemoterápiás kezelésébe? Sokat beszélgettem erről a barátnőmmel, és mindig azzal nyugtatott, hogy „a mankót nem lehet kivenni egyetlen beteg ember kezéből sem”. Ha valaki az orvostudományra bízza magát, azt a döntését tiszteletben kell tartani. Őszibarack elég nagy volt már ahhoz, hogy minden információt megkapjon, s a döntésekben teljesen részt vegyen.  Így vigasztalódtam.

Fontosnak tartom megjegyezni, hogy minden ember más, nincs két egyforma beteg, így az efféle összehasonlítások, egyszerűsítések, hogy a kemo öl” és „mai egészségügy” sehova nem vezetnek. Egyénileg kell mérlegelni, mindenki csak a saját útját járhatja be. Ezért hiszem el azt is, hogy nem minden leukémiás megbetegedésnek azonos a kimenetele, sokszor igen jók a gyógyulási esélyek!

A teljes diagnózis felállítása után – amiből azt szűrtem le, hogy Őszibarack a leukémia egy ritka, igen súlyos típusával élt együtt, – az eltelt idő távlatában, úgy gondolom és érzem, hogy mindenki, aki közvetlenül, vagy közvetve részt vett Őszibarack gyógyításában, a legjobb tudása és szándéka szerint cselekedett, s a fennmaradó másfél évet ajándékba kaptuk az Ő közreműködésükkel.

Köszönöm Mindnyájuknak!

Örökkön örökké

Hosszú idő telt el azóta, hogy utoljára írtam. Annyi minden történt, s oly sok gondolat futkosott keresztül-kasul a fejemben, hogy nehezen tisztultak le azok, amelyeket ezúton meg szeretnék osztani.

Akad már néhány olvasóm, ebből következik, hogy akadnak visszajelzések is az írásaimmal kapcsolatban.

Így például:

  • Hagyd már ezt a meghalásos témát!
  • Hagynám én, de a téma még nem hagy engem.

Egy-egy kérdéskör mindaddig nem hagy nyugodni, ameddig el nem helyezem azt az emlékeim között, elmém merevlemezén, a megfelelő polcon. Arra törekszem, hogy szépen, lassan, amit csak lehet, a helyére tegyek.

Hogy is mondjuk? Eltávozott, elhunyt, jobb létre szenderült, megboldogult, újjá született az örökkévalóságban. Ugyanarról az emlékről sokféleképpen lehet mesélni, attól függően, hogy milyen a hitvilágunk és a pillanatnyi érzelmi állapotunk. Persze az is igaz, hogy néha üresen és pontatlanul csengenek az emberi szavak, amikor meg szeretnénk fogalmazni, hogy mi történik akkor, amikor valaki visszaadja a lelkét a teremtőnek.

Nemrég a szülőfalumban jártunk a családdal. Ezeknek a látogatásoknak szerves része az, hogy elmegyünk szeretteink sírjához. Ritkán tesszük ezt, ezért, – őszintén szólva – keresgélnünk kellett. Tanulmányoztuk a sírfeliratokat. Megtaláltuk, amit kerestünk, a következő felirattal:

„Ne sírjatok, nem örök a válás, higgyétek el, hogy lesz találkozás!”

Emlékszem, hogy gyermekkoromban mindig felháborodtam, amikor ezt olvastam. Fortyogott bennem a düh. Tíz évesen ugyanis egy kukkot sem értettem belőle. Azok után, hogy láttam az édesapámat a ravatalon, mégis hogyan és hol fogok én találkozni vele, már ha egyáltalán akarok? Eszemben sem volt oda menni, ahová akkor került. Haragudtam, badarság az egész.

Később már másként láttam mindent. Kaptunk valakitől egy magnót. Amikor esténként kikapcsoltam, néztem még egy darabig. Ott állt hangtalanul. Gyakran az jutott az eszembe, hogy az ember bizonyára több ennél a néma fekete doboznál, amit csak úgy ki lehet kapcsolni.

Túl az életközépen, még mindig nem tudom pontosan (honnan is tudnám…?), hogy mit jelent az „örökkévalóság”, „örök nyugalomra tér”, de mióta Ősziback jobb létre szenderült, folyton azt érzem, és egyre jobban hiszem, hogy igenis, van tovább.

“Némelyek előremennek, és várják azokat, akiknek dolguk van még a földön. Néha a gyermek megy előre, néha a szülő. De a Teremtő úgy osztotta be, hogy aki csillagok fölé kerül, legyen, aki várja őt ottan.” Gárdonyi Géza