Rendszeresen visszatérünk a családdal a Bükk lankáira, egykori szülőfalumba.

Régebben abban a házban nyaraltunk, amit a nagy városba költözés miatt eladtunk.  Hollandok vették meg, akik idő közben a barátaink lettek.

Ma is egyre gyakrabban látogatunk oda, bár más-más szálláshelyet veszünk igénybe.

A kis faluban töltött nagy családi nyaralások igazi kikapcsolódást jelentettek: kirándulás, szalonnasütés, közös főzés, találkozás a rokonokkal, olvasgatás a Nemzeti Parkra néző teraszon.

Utoljára azokban az időkben tudtam úgy odafigyelni, teljes mértékben kikapcsolni a gondolatrohamokat, hogy végig olvassak egy-egy jó könyvet, amikor még Bogi is velünk volt.
Azóta folyton félbehagyom őket.
(Azért azon néha elmélázok, hogy  A Funtineli boszorkány története, vagy A Viskó puszta olvasmány volt-e, vagy inkább valamiféle felkészítés a jövőre…)

Rengeteget fotóztunk, születtek tájképek, csoportképek a család apraja-nagyjáról.

Néha visszaköszön egy-egy ilyen fotó, amit mindig a szerint nézegetek,  hogy Bogi rajta van-e még, vagy ott lehet-e még a háttérben.

Úgy néz ki, hogy a régóta érzett kettősség bennem marad: egyrészt nagyon jóleső érzés felidézni a szép emlékeket, másrészt rögtön bekapcsol a hiányérzet.

Hogy mi a megoldás?
Nos, “kirándulás, szalonnasütés, közös főzés, találkozás a rokonokkal, olvasgatás a Nemzeti Parkra néző teraszon.”

Ezt teszem. Alig várom, hogy meglátogassam újra Mályinkát, amire szeptember elején sor is kerül. Mert ez jó nekem. Egyszerűen jó.

“Tudunk egymásról, mint öröm és bánat. Enyém a mult és övék a jelen. Verset irunk – ők fogják ceruzámat, s én érzem őket és emlékezem.”
József Attila:  A Dunánál