Két hónapja nem írtam. Nem mintha nem lett volna mondanivalóm, csak valahogy mindig gyorsan tovaszálltak a gondolatok.

Beültem újra az iskolapadba, ennek kapcsán másfajta irományok kerülnek ki a kezeim közül. Betábláztam azt a maradék kis időmet is,  amelyet a már régebben emlegetett  „agyrágó bogarak” könnyen birtokba vettek volna, ha engedem.

Egy, a munkámmal összefüggő vizsgán is túl vagyok. Először megbuktam. Életemben először. Most már azt is tudom, milyen megbukni. Ezt is ki lehet bírni. Először csak kóvályogtam és pufogtam. Aztán összeszedtem magam, kaptam egy kis inspirációt is, teljesen másként fogtam neki a tanulásnak, mint elsőre. A határidő is kezdett közeledni, így,  ahogy nőtt rajtam a nyomás, másodjára átmentem, s ennek nagyon örülök.

Találkoztam egy kedves barátnőmmel, aki azt mondta, hogy „na, megint találtál magadnak tanulnivalót.” – Összemosolyogtunk. – Tanulni – valami újat – mindig jó. – Meg aztán a kihívásra is szükség van. Arról már nem is beszélve, hogy közben mennyi új inger ér. E mellett rengeteg „aha” élményem is van, sok minden visszaköszön korábbi tanulmányaimból.

Persze, mindez nem jelenti azt, hogy  kevesebbet gondolnék Bogira. Széles skálán mozognak az érzéseim. Olykor valami mélységes mély sóvárgást érzek iránta. Sóvárogni valami elérhetetlen után szokás, ugye? S most számomra ő elérhetetlen a szó hétköznapi értelmében. (Szerencsére nem mindig hétköznapi értelemben gondolkodok és érzek.)

Gyakran haragszom. Hogy kire és mire? Nem tudom pontosan. Csak dühös vagyok azért, hogy ez az egész egyáltalán megtörténhetett. Ez is átfut rajtam, aztán megyek tovább. Talán azért is kerülnek elő ezek az érzések, mert mostanra teljesen világos, hogy ez ezután már mindig így marad. Hogy nincs itt. Ezt eddig is tudtuk, hogy a következő percben nem állít be, hiszen nem tettünk ki neki tányért a vacsorához. Most azonban egészen más minőségű ez a tudás. Letisztult.

Közeledik a Mindenszentek. A temető körüli őrületet, azt hiszem, kihagyom, vagy legalábbis keresek valami szolid, szelíd megoldást, például hogy nem „fő műsoridőben” látogatok ki a sírhoz. Az elmúlt két év valamelyikében a nagy népvándorlás közepette elütöttek két embert a temető melletti zebrán. Ennél morbidabb dolgot nehezen tudok elképzelni. Az igazság az, hogy semmi kedvem a temetőt járni. Máskor sem.

Nem nézegetem mostanában a fotókat sem túl gyakran. Régebben oda vissza pörgettem a 2013-14-15-es  évek terméseit, és jókat zokogtam közben.

Eddig jutottam, itt most kicsit megrekedtem. Olyan, mintha a gödör oldalába vájt lépcsőkön lépegetnék felfelé, s egy-egy lépcsőfokon megállnék, hogy erőt gyűjtsek a következő lépcsőfok megmászásához. Szusszanok hát kicsit, majd nagy levegőket veszek.