Édesapám sírja felett beszélgettünk középső szülött, angyallá lett gyermekemről.
– Szoktad érzékelni az életét?
– Hm. Az életét nem, de a létét igen. A LÉTét.
– Nem furcsa?
– Nem. Illetve pontosítok. Nem az ő léte a furcsa, hanem az én életem. Az, hogy belecsíphetek az arcomba, az hogy illatokat érzek, az, hogy beszélek, s hogy mi végre mindez?
Megjegyztem még, hogy beszélni is szoktam hozzá, csendben, magamban: megkérdezem olykor, hogy mit szól egy-egy lépésemhez, amire éppen készülök, mit tenne a helyemben.
Ne kérdezzétek, hogy válaszol-e, mivel annyi történik bennem, hogy a kérdéssel kapcsolatban érzéseim támadnak. Pro, vagy kontra.
Ma sem döntöm el tehát, hogy elhunyt szeretteinkkel tudunk-e, lehet-e kommunikálni, van-e jele az ő létezésüknek.
Ez mindenkiben hite szerint alakul ki, s az úgy van jól.
Mindenki szabad akaratából azt érezheti, gondolhatja ezzel kapcsoltatban magában, amit szeretne, ami jól esik.
A válasz belül van.
Láttam tegnap a temetőn egy idős bácsit. Alig hallhatóan, de fennhangon beszélt a kedveséhez. Valószínűleg így tudta kezelhetővé tenni a gyászát.
S talán ez a lényeg, hogy kezeljük valahogy a gyászunkat. Vegyünk róla tudomást, hogy gyászolunk, rövidebb, vagy hosszabb ideig.
Szoktam mondani, hogy ha távol tartjuk a gyászt, néha utánunk kúszik, hogy megmutassa magát.
Ha kimész a temetőre, tapasztalhatod, hogy mennyien gyászolnak, emlékeznek.
Menj ki Te is, és láthatod, hogy nem vagy egyedül. Nem kell egyedül lenned.
Ha mégse mennél, szakíts időt otthon az emlékezésre. Tedd meg ezt magadért! Biztos Ők is így akarnák.