„Eddig úgy ült szívemben a sok, rejtett harag,
mint alma magházában a négerbarna mag,
és tudtam, hogy egy angyal kisér, kezében kard van,
mögöttem jár, vigyáz rám s megvéd, ha kell, a bajban.”

Radnóti Miklós

 

Félig ülő helyzetben az ablakon keresztül bámulom a tiszta, felhőtlen égboltot, a cseresznyefa finoman lengedező ágait. Egy légy alkalmatlankodik körülöttem, s erről megint eszembe jut az a kép, amikor Bogi homlokára szállt egy ilyen kis lény. Nem zavarta el.

Mikor leszek képes én is ilyen módon elfogadni a dolgok természetes állapotát, a felém tartó helyzeteket, a körülményeket, a környezetet, a megpróbáltatásokat?  Igyekszem, mégis gyakran fortyog bennem a düh.  Kislány és ifjú koromban azt gondoltam, hogy ha elég jó leszek és a jóra törekszem, akkor az életem lassú hömpölygéssel, kiegyensúlyozottan halad majd a maga medrében. Tanulás, munka, család, szeretet, békesség.

Ehhez képest, minden másként alakult, s most sem állíthatom, hogy eseményektől, vagy, éppenséggel krízis helyzetektől mentes lenne az életem.

Az egyik – már közhelynek számító – mondás, mégpedig, hogy teher alatt nő a pálma, nos, ez kifejezetten ki szokta verni nálam a biztosítékot.  Köszi, nem kérek a terhekből, fortyogok, mint egy régi kazán, amikor a benne áramló víz eléri a forráspontot.

Néha napokig eluralkodik rajtam a dühös állapot. Aztán jön valami, valaki, aki kibillent ebből az állapotból:

• Hogy lehet ezt kibírni? Te hogy bírtad ki?
• Majd egyszer elmesélem.

Egy-két odavetett szóval mégis elmondom, hogy először semmi sincs, hatalmas űr keletkezik, az élet értelme fellelhetetlennek tűnik. Majd lassan elkezd valami derengeni. Kikristályosodik az életcél, amiért érdemes élni. A tőlem megszokott módon erre elérzékenyülök, elnézést kérek, nem akartam senki nyakába varrni az érzéseimet. Folytatódik a nap, dologra fel!

Kezdetben mindennapos elfoglaltságot jelentett emlékeztetnem magamat arra, hogy mi végre állok én itt két lábbal a földön és mi az oka annak, hogy az elmém, a lelkem köd helyett a tiszta kék égbolt látványáért áhítozik.

Mára már teljesen eggyé váltam azzal, ami az életem mozgatórugója. Ami tartást ad, ami a tekintet előre viszi.

Természetesen, rengeteg ember segítségét vettem és veszem igénybe továbbra is, olyanokét, akik előtt nem szégyellem a könnyeimet. Akik egy-egy mondatukkal a megkönnyebbülés érzését hozzák el. Így , a válaszom arra, hogy hogyan lehet ezt kibírni, azt mondom, segítséggel. A könnyeken túl, ma már azt sem szégyellem, ha segítségre szorulok. Te hogy vagy ezzel?