Talán emlékeztek arra, amikor arról írtam, hogy reggelente egy rövid kerti sétával és kávéval indítom a napot, s hogy ez a kis szertartás mennyire jótékonyan befolyásolja a nap alakulását.

Már már ott tartottam, hogy ez – is – kiveszett az életemből.
Azért írtam, hogy “is”, mert azt vettem észre magamon, hogy a korábbiakhoz képest kevesebb bennem az együttérzés, a segítőkészség, a részvét, a kíváncsiság, egyszóval a nyitottság.
Nem azt mondom, hogy mindig mindenkivel össze kellene borulni, együtt jajveszekelni, bármilyen történés hallatán zokogni, vagy mindenki helyett megoldani a helyzetét.

Arról beszélek, hogy a páncélom – ami eleinte az önvédelmet szolgálta – egyszer csak elkezdett burjánzani, elfajulni. Hm, mint a rákos sejtek. Igyekeztem nem érezni, mert amikor éreztem, az nagyon fájt.

Hosszú folyamat, amíg a páncél mevastagszik, s nehéz észrevenni, hogy az érzelmek megélése terén mi az egészséges mérték.

Egyet akartam: elkerülni a fájdalmat. Olyan ügyesen vitt így előre az akaratom – az a bizonyos “eget ostromló” – hogy egyszer csak a közömbösség páncéljában találtam magam.

Nemrég viszont azt vettem észre, hogy Bogi elvesztése néha újra és újra nagyon fáj. Már már furcsának hatott ez a fel-felbukkanó fájdalom. Igyekeztem elbújni előle. Reggel az utolsó pillanatban keltem, gyorsan készülődtem, irány a munka. Munka. Munka után haza, alig vártam, hogy eljöjjön az alvás ideje. Reggel újra rohanás.

Így tényleg nincs idő a fájdalomra…

S hogy visszatérjek a mondandóm elejére: nem adtam meg magamnak a kerti séta nyújtotta lehetőséget: időt magamra, a gondolataimra, az érzéseimre. Eleinte észre sem vettem, hogy eluralkodik rajtam a fásultság, aztán az sem tűnt fel, hogy ebbe az állapotba szépen beleroskadok, elkényelmesedek benne, ellustulok.

Nem a világ dolgaiban lettem rest, hanem a magaméban: nem szántam időt arra, hogy kicsit össze rendezzem a belső világomat

Aztán egyszer csak “magától” felderengett:  elég ebből a restségből.

Pici lépést tettem csak előre: este elkészítem a dolgaimat másnapra, reggel pedig irány a kert, ahol hajtanak a jacintok és a tulipánok.

A szentháromságfű ( Viola tricolor, vadárvácska) már virágba is borult.