“Kezdjetek el élni, hogy legyen mit mesélni
Majd az unokáknak, mikor körbeállnak
Mikor körbeállnak, az ágyadon ugrálnak
Hogy legyen mit mesélni, kezdjetek el élni!
Kezdjetek szeretni, hogy legyen min nevetni”
Agyrágó bogarak ellen gyakran a filmnézést használom. Ez idáig a hollywoodi remekművek közül a krimi sorozatokat preferáltam. Izgalmasak, szép helyeket látni, még némi mondanivalót is találtam bennük. Ezen kívül, ha nem néztem végig egy-egy epizódot, nem keletkezett különösebb űr bennem. Gyakran megesett, hogy az akciós rész közepén én bizony elaludtam. Aztán később, szépen, lassan, egymás után többet is megnéztem felvételről, mivel a reklámokat így átugorhattam. Éberebb lettem.
Néhány hete váltottam mozifilmekre. (Ne ugorjunk nagyon előre, csak a tévén keresztül választok néha a videotékából, mivel a moziba járáshoz nem érzek különösebb késztetést. Ilyen a tempóm, ez van.) Ami jó hír: képes vagyok végignézni egy másfél, két órás filmet úgy, hogy arra végig odafigyeljek.
A minap a választásom a Derült égből szerelem című filmre esett. A főhős előadásokat tart, könyvet ír arról, hogy miként lehet továbblépni egy hozzánk közel álló személy elvesztése után, s szembenézni a fájdalommal. Teszi ezt úgy, hogy maga nem lépett túl és nem is nézett szembe a veszteséggel.
Ma reggel, kerti kávézás közben azon méláztam, hogy mit üzen számomra ez a film. Írom a blogot, de miért? Amikor felébrednek az ambícióim, elképzelem, hogy az írogatást komolyabb szintre emelem. Mit szeretnék elérni, illetve mit nem? Nem szeretnék hegyi beszédet tartani, okosabbnak lenni másoknál, osztani az észt, stb. Nem szeretném megmondani, hogy hol kellene tartani. Indíttatást érzek viszont az iránt, hogy érzelmeket generáljak, vagy elősegítsem azok felismerését. Amikor önmagammal „nem szeretem” állapotban vagyok, az a koordináta rendszer vízszintes vonalát jelenti ______________________________ . Ez egy rémes állapot, amikor nem látszik az érzelmek szinusz görbéje/ritmusa. A nézek ki a fejemből állapota. Ilyen is van, tagadhatatlan, azonban vannak már jól bevált eszközeim, hogy az állóvizet felkavarjam. S ezzel térjünk is vissza a filmnézésre.
Nézzünk szembe a tényekkel. A tény az, hogy nehéz visszatérni arra a helyre, ahol Boginak utoljára foghattam a kezét. Időről időre próbálkozom, kb. évente. (Furcsa, hogy az azóta eltelt időt már nem percekben, órákban, hetekben számolom, hanem években.)
Legutóbb egyik gyermekemmel szűrővizsgálat miatt (amiről azóta megnyugtató eredményünk van) jártunk a Kórházban. Hamar odaértünk. Kicsit vártunk az ambulancia előtt. Reszkettem, lefagyott a kezem, bár ennek látható jelei nem voltak. Láttam egy lányt: gömbölyű fényes buksi. A testtartás némi fáradtságról árulkodik, mégis szikrázó kerek szemek, finoman rebbenő pillák. Azt hittem megveszek, mintha Őt látnám. Előbb behívták a lányt, majd gyorsan minket is. – Szeretném újra nagy dobra verni azt a szeretetteljes bánásmódot, amiben részünk volt. – A kellemetlen érzésekbe a hála keveredik. Megindít. Látom a zuhanyzót. Mindennapos ottlétemnek jelképét. A kávé autómatát azóta kicserélték. Én azért befizetek egy feketére. Megmutatom a gyermekemnek a pici teraszt, ahol a reggeli kávémat fogyasztottam. Legalább fél métert nőttek a bokrok, így már nem ugyanazt a látványt nyújtja a hely. Ez is megváltozott. Minden kicsit más. A kijáratnál készítek egy szelfit, amit aztán nem teszek közzé, mert inkább csak magamnak akartam bizonyítani, hogy az én ábrázatom is más, mint régen.
A filmek nézését az érettségi tételként előírt Sorstalanság c. művel kezdtem, mint társnéző. Szégyen, nem szégyen, belealudtam. Ez nem a film kritikáját jelenti, hanem az én akkori állapotomat jelzi. Simán fáradt voltam aznap. A második felére felébredtem, így eljutottam a végén elhangzott mondathoz, ami igazán nagy hatással volt rám: „mindenki lépett, ameddig léphetett…itt vagyok, …élnem lehet,…éreztem, folytatni fogom folytathatatlan életem…s utamon, máris tudom, ott leselkedik rám, mint valami kikerülhetetlen csapda, a boldogság. Igen, erről kéne beszélnem….”
A kórházban tapasztalt boldogságról is, mert, bizony, ilyen is van.
S végül Márti dala, sok szeretettel: