Izzó vörös fényben úszok. Teljesen átjár a forróság, tetőtől talpig körbe ölel. Néhány percet töltök így, fürdőzve a felkelő nap sugaraiban. Csukott szemmel állok a kert leghátsó zugában.

Eszembe jut egy epizód, amikor Bogival a Tűzoltó utcai Klinika teraszán fényvédő szemüvegen keresztül bámultuk a napfogyatkozást. Délelőtt lehetett. Talán 2015. márciusában járunk, emlékszem, nagyon féltettem Őt, nehogy szemüveg nélkül hirtelen belenézzen a napba, nehogy valami baja legyen.

Igyekeztem a széltől is óvni. Micsoda ellentmondás ez, hiszen akkor volt már elég baja, nem lehetett rontani a helyzeten.

Igazából régen, még a vihar előtti időkben is nagyon féltettem, sokat aggódtam érte, hol ezért, hol meg azért – egy anya mindig talál valamit, amiért aggódhat. Manapság gyakran felteszem magamnak a kérdést, hogy akkori aggódásaim közepette észre kellett volna-e vennem, hogy valami nincs rendjén? Egyetlen esetre sem emlékszem azonban, hogy megszólalt volna a belső hang. Az aggódásaim csak a szokásos mértékűek voltak: pl. sérülés nélkül érkezik-e meg a csúszda aljára? Igen. Tényleg sikerül-e majd a furulyázás után fuvolán játszania, ami a szíve vágya volt? Sikerült. Hogy érzi majd magát, amikor először táborba engedem? Kiválóan. Ilyenek és ehhez hasonlóak, de az soha nem jutott eszembe, hogy a legszörnyűbb dolog vele is megtörténhet.

Biztosan jó oka volt a Gondviselésnek, hogy ezt ily módon rendezze, hogy az igazságot elrejtse a szívünk elől.

Az egyik ok az lehetett, hogy így, rövidke élete során Boginak sok-sok, felhőtlen, boldog örömben volt része: család, barátok, zene, tánc, természet.

Másrészt, gyermekként, mindaddig, amíg tényleg rendben mentek a dolgok, nem kellett abban a tudatban élnie, hogy mindezt ennyire fiatalon fogja hátra hagyni, vagy divatosan fogalmazva: elengedni. (Az elengedésre inkább magasabb életkorban válunk igazán képessé: amikor elengedjük az érettségizett gyermekünk kezét, vagy amikor idősebb ember hagy el minket.)

Mosolygós kis pelyhecskeként élte az életét, gyakran hívtam Napocskának – ez a tudat engem is megnyugtat.

Lassan kinyitom a szemem, minden szín, ami az ősz elmúltával itt maradt, nagyon élénken csillog a napfürdőben. Lilike jókedvűen ugrándozik körülöttem.  Szinte szikrázik a bundája a fényben. Néha azt képzelem, hogy foszforeszkál is a szőre, s így a sötétben is világít. Ő egy igazi „lámpa gyújtogató”.

Erre mostanában nagy szükségem is van, s talán nem vagyok ezzel egyedül így év vége felé. Tartalmas évet hagyok most is magam mögött.

Ezzel együtt közelebb jön a téli napforduló, hosszabbodnak a nappalok. Várakozással tölt el a karácsonyi ígéret.

Békés Adventet kívánok Mindenkinek az alábbi idézettel:

”    – A parancs nem változott – mondta a lámpagyújtogató. – Éppen ez a baj! A bolygó évről évre gyorsabban forgott, a parancs viszont maradt a régi.

– És? – kérdezte a kis herceg.

– És most, hogy percenként fordul egyet a tengelye körül, nincs egy másodpercnyi nyugalmam! Percenként oltok meg gyújtok.

– Mulatságos! – mondta a kis herceg. – Egy nap egy percig tart nálad.

– Egyáltalán nem mulatságos – mondta a lámpagyújtogató. – Tudod, mióta beszélgetünk itt egymással? Egy hónapja!

– Egy hónapja?

– Úgy bizony. Harminc perce. Az harminc nap! Jó estét!

És meggyújtotta megint a lámpáját.

A kis herceg meg csak nézte, és megszerette ezt a lámpagyújtogatót, aki olyan híven ragaszkodik a parancshoz. Eszébe jutott, hogyan kereste annak idején a napnyugtákat, hogyan húzta odébb a székét. Szeretett volna segíteni a barátján.

– Figyelj csak ide… Tudok egy módot rá, hogy pihenhess, amikor csak akarsz.

– Vagyis mindig – jegyezte meg a lámpagyújtogató.

Mert lehet valaki egyszerre hűséges is meg lusta is.

– A te bolygód – folytatta a kis herceg – olyan kicsi, hogy három lépéssel körüljárhatod. Ahhoz, hogy állandóan a napvilágon maradj, egyebet sem kell tenned, mint elég lassan járnod. Így aztán, ha pihenni akarsz, elkezdesz járni… és a nappal addig fog tartani, ameddig kívánod.” (Antoine de Saint-Exupery)