Egy hete írtam a most következő jegyzetet. Egyszerűen nem vitt rá a lélek, hogy megosszam.
Tegnap azonban megtudtam, hogy egy hozzám nagyon közel álló személy jobb létre szenderült. Egyik másik ismerősöm is hasonló eseményekről számolt be.
Ma délben pedig már 9 éve lesz, hogy kislányom, Bogi örök nyugovóra szenderült.
Nyugodjanak békében!
Ideje hát, hogy hallassam a hangom, legalább írott formában:
Néha lemegyek kutyába és a saját sebeimet nyalogatom.
Aztán más módját választom annak, hogy a sebek okozta bennem szunnyadó fájdalmat kivezessem.
Megnézem végre az egyik csatornán a több hete nekem ajánlott filnet: A nővérem húga (eredetiben: My Sister’s Keeper).
E mellett hirtelen lepereg előttem még néhány további filmkocka egy-kért régen látott, az elmúlás témáját boncolgató filmből is: Egyenesen át. Ben-Hur, 21 gramm. A viskó.
Nézem tehát az ajánlott média-irodalmat. Az elején úgy érezem, hős vagyok, mert tartom magam. Na nehogy már kiüljön az arcomra a fájdalom!
Na nehogy már érezzem, mennyire markolja a szívemet a fájdalom!
Na nehogy már szorítsa a torkomat a fájdalom!
Na nehogy már könnyeket csaljon a szemembe a fájdalom!
Körbekémlelek, sehol senki: na nehogy már megosszam a fájdalmam!
Meg tudom ezeket csinálni.
“Kemény vagyok.
Erős vagyok.
Kibírom.
Nem sírok. Mások előtt főleg nem. Nem mutatom. Nem, nem, nem. Tökéletes vagyok?
Nem. Egy darab fa vagyok.
Nem. Egy szikla vagyok.
Egy kő.
Egy kavics.
Egy homokszem.
Nem látszom. Nem hallatszom.
Nem érzek. Semmi vagyok.”
A film felénél tört meg a jég, majd következett a terápiás sírás: újra vagyok, aki vagyok.
Szokta tőlem hallani a környezetem, hogy ha nagyon csendben vagyok, na akkor gyanakodjanak, hogy kihűltem.
Előző két írásom között több hónap telt el. Talán akadt köztetek aki gyanakodott…
Aztán, egy haláleset kapcsán úgy döntöttem, fekete pólót veszek aznap. Ritkán szánom erre magam. Gyászolni akartam, egyszerűen.
Még mindig a film hatása alatt azon elmélkedem, hogy vajon egy korán megboldogult gyermek halálakor az érintett gyerekek és felnőttek gyászával ki mindenki foglalkozik, már ha foglalkozik egyáltalán?
Rokonok, barátok, ők hogyan gyászolnak?
Mekkora kultúrája van manapság a gyász megélésének, elfogadásának, tolerálásának.
Tanulók, diákok, akik osztálytársukat veszítették el: ők kivel oszthatják meg a fájdalmukat?
Pedagógusok, akik a tanítványukat kényszerültek elengedni: hogyan legyenek egyszerre támogatóak a gyászoló osztálytársakkal, s éljék meg saját gyászukat?
Gyermekek esetében, akiket hasonló veszteség ért: hány évnek kell eltelnie ahhoz, hogy valaki felfedezze: nem hisztiznek, hanem a gyász emészti őket?
Bízom benne, hogy mi emberek manapság is képesek vagyunk még éberek lenni, figyelni egymásra, felismerni a tünetek mögöttes tartalmát, segítséget, támaszt nyújtani egymásnak, segítségért fordulni magunk is és másoknak szakember igénybevételét ajánlani.
Komolyan venni magunkat.
Komolyan venni egymást.
„ A megosztott fájdalom, öcsém, nem megduplázódik, hanem megfeleződik. Senki sem különálló sziget. ”
Neil Gaiman
Osszátok meg…a fájdalmatokat, a tapasztalatotokat, az örömötöket, amíg futja időtökből!