Ülök a képernyő előtt, s azon gondolkodom, hogy az elmúlt hónapok eseményeiből, elmélkedéseiből, benyomásaiból mit érdemes közreadnom.
Nézzük.
Bogit 4 évvel ezelőtt, április 24-én kísértük utolsó útjára. Még mindig, 1-2 hetente teszünk látogatást a sírjánál. Legutóbb odajött a „műköves”, szelíden érdeklődött, hogy szándékunkban áll-e valamilyen komolyabb emléket állítani. Mondom, hogy nem. Még nem állunk készen, hogy egy kőből levő monstrumot nézegessünk. Egyébként is gyakran jövünk, karban tartjuk a kis virágos kertet. Most például észrevettük, hogy a múlt heti három kaspóhoz képest csak kettő van meg. Mindenütt kerestük, hátha elfújta a szél. Sehol sem találtuk. Lehet, hogy tévedek, de valaki inkább megfújta. A műköves fel is világosított, hogy ez nem egyedi eset. Jómagam inkább a kaspóra kötött piros szalagot sajnáltam, amit még Boginak, a néptáncos öltözetéhez szereztünk be. Látogatónk hasonló tapasztalatainak hallatán aztán még örültem is, mert visszahozott a valóságba, nem ragadtak el túlságosan az emlékeim.
5 évvel ezelőtt, május 16-án, 46 napos bezártság után lehetett kinyitni a streril boxot a kórházban. Erről két másik fiatal is eszembe jutott. Egyikükkel Bogi jó kapcsolatot ápolt. Kis-Nagy Lányom távozásakor azt írta: „elvesztése szörnyen megvisel”. Neki akkor jók voltak a kilátásai. Ebben az évben viszont visszaesett, steril boxba került, majd, sajnos, kénytelen voltam ugyanazokat a sorokat leírni az édesanyjának, mint amit én is kaptam akkoriban: imádkozom a lelki üdvéért.
A másik kis emberke a „boxos” időszak alatt Boginak ajándékozta a megmaradt vaníliapudingját. Mindig megmosolyogtatta az én Őszibarackomat, aki egy helyes kis rajzot készített neki. A kisgyerek talán még most is nézegeti, miközben szépen fejlődik és cseperedik.
A mindennapokban továbbra is sok időmet és energiámat emészti fel, hogy melyik emléket hagyjam visszatérni, melyik érzelmet engedjem meg magamnak, vagy éppenséggel kiket engedjek közel magamhoz. Mondják néha, hogy jaj, ne legyél már olyan érzékeny. Ez egyrészt jó tanács, hogy ne vegyek mindent komolyan, azonnal a szívemre, hogy erősítsem az érzelmi immunrendszeremet.
Másrészt, amikor elérem, hogy bizonyos dolgokat távol tartsak magamtól, észreveszem, hogy kezdek lemerevedni, fásulni, távolságtartó lenni. Tényleg ez vagyok én? Rendkívül nehéz megtalálni az egyensúlyt.
Azért próbálkozok, akad olyan eset is, amikor könnyebben megy.
Lizike kutyánk 12 éve, májusban került hozzánk. Maga volt a szeretetcsomag. „Elvesztése szörnyen megviselt”, ezért nem is gondoltam, hogy ilyen gyorsan beférkőzik a szívembe még valaki. Lilike ott szeret lenni, ahol én is vagyok. Próbára teszi minden türelmemet. Nevelgetem, ő is nevel engem. Ahogy leülök, azonnal az ölembe bújik. Szereti, ha simogatom a buksiját, vagy a kis hátát. Ha én reggelizek, ő is enni szeretne. Ha megyek a cseresznyefákhoz, már jön is utánam. Nagyon igényli a babusgatást, a gyámolítást, a védelmet, a közelséget. Most is itt pihen mellettem. Néha az is elég, ha egy pillanatra ránézek. Családtag. Barna, vagy inkább csokoládé színű labrador kölyök.
