“Fáradt vagyok, és te oly messze vagy,
De indulok, indulj velem.
Mindenki jöjjön, ha én hívom el,
Ha hívom, hogy boldog legyen!
Az éjszakát végre felváltja a nap,
És a kőfalak leomlanak.”

Ünnepek előtt moziban voltam másodmagammal, megnéztem az egyik kedvenc sorozatom  8. részét. Utoljára akkor jártam filmszínházban, amikor a Dolby hang szemléltetését még valamilyen elhaladó vonat suhogása szolgáltatta. Kicsit tartottam az egésztől. Beüljek egy sötét, bezárt terembe és még fizessek is érte? Fizettem, még menüt is vásároltam, bementem, besüppedtem a fotelba. Forgott velem a világ, szorítottam az ülés karfáját. Nagyjából 10 perc után üzent az elmém, hogy „ne csináld már, ez csak egy mozi és kiváló előadásnak nézel elébe”. Kitisztult a köd, magával ragadott a film. Az az igazság, hogy minden egyes kockája nagyon tetszett.

Ezt csak azért meséltem el, hogy elmondhassam, kezdek egyre inkább a „most”-ban élni. Elérkeztem ahhoz az állomáshoz, amikor azt érzem, a jelen eseményeire tudok koncentrálni, s ami köröttem zajlik, azt nem a múlton keresztül szemlélem, hanem önmagában. Talán tényleg az olvadás ez, talán itt az idő, hogy az engem körül vevő falakat tégláról téglára lebontsam.

Ezt nem végzem túl gyorsan, mivel gyakran ki-be csukit játszok. Két tégla le, egy vissza. Főleg azért, mert, mint ahogy a bölcsek is megmondták, azzal, ha lebontjuk a falakat, mindent beengedünk, így a negatív élményeket is. Erre is volt már példa, amikor személyesebb dolgokról meséltem, s később úgy tapasztaltam, hogy visszaéltek a bizalmammal. Ekkor azonban történt még valami. Egy nagyon kedves barátnőm eltávozott, most már ő is a Bogi kórusában énekel. Nagyon mellbe vágott az újabb veszteség, s akkor arra gondoltam, az élet túl rövid lehet ahhoz, hogy egy bizalmi válság miatt kizárjam azokat is akik segítenek eltávolítani egy-két téglát.  A múltkor kutattam kicsit, hogy ki – mit tud a Bogival történtekről. Megnyugodtam, hogy sokkal többen, sokkal többet, mint ahogy én azt feltételeztem. (Hiába, ezt se lehet látni a fal mögül). Ennek nagyon örülök, hiszen így szabadabbá, kötetlenebbé váltak a beszélgetéseim.

A minap is elmeséltem valakinek a múltamnak ezt az epizódját körülbelül három mondatban. Nagyon féltem, hogy nehogy „túl sok” legyek. Elsőre úgy láttam, viselhető volt az információ, amit megosztottam. Ami azonban igazán fontos, hogy bizalomért bizalmat kaptam. Nagyon hálás vagyok ezért.  Mostantól újra használhatom a következő szavakat: „amikor fő állású anya voltam”, „a lányok után úgy érkezett a fiam, mint a távirat”, hogy „a férjemmel első pillanattól kezdve három gyereket szerettünk volna, és ez sikerült is”, hogy „amikor megkérdezték, akarunk-e még negyediket, azt mondtam, nekem a hárommal kerek a világ”, vagy, amikor mi nők egymás közt locsogunk, elmondhatom azt is, hogy „mindhárom szülés teljesen különböző volt egymástól, mint ahogy a három gyerekek egyénisége is teljesen eltérő, s így színes a világ”. Ezek a boldogságom forrásai, s aki áthatol a falakon, tudni fogja, hogy én ezekkel a dolgokkal együtt vagyok az, aki vagyok.

Nemrég, a közösségi oldalon egy hozzászólásomban azt írtam valakinek, hogy ebben az egész sztoriban a legnehezebb az elszigeteltség. Most nem fogok arról mesélni, hogy mit jelent hosszú hónapokig a kórházban lakni, mivel ez meghaladja a blog kereteit. Erről másként szeretnék majd beszámolni.

Abban az elszigeteltségben, amit az életbe vetett bizalom megrendülése miatt leginkább magamnak teremtettem, még ha meg is maradt a bizalomnak a csirája, hosszú távon nem lehet teljes életet élni. Köszönöm mindenkinek, akinek volt, van, lesz bátorsága lebontani egy-egy téglát a falamból! Gyertek, építsünk belőle inkább kilátót!

“1. Fáradt vagyok, és te oly messze vagy,
És már alig értem szavad.
Végigéltél, tudom kemény dolgokat,
És szíved mélyén súlyos csönd maradt.
De félek már, sosem érhetlek el,
Kőfalakba ütközik kezem.

2. Kőfalak állnak az emberek között,
A szó még nem tört rajtuk át,
Nincs társ a bajban és nincs egymáshoz út,
És áll, a kőbe zárt világ.
De elmúlnak egyszer a szörnyű éjszakák,
És lelkünkben felenged a jég.”

(Taurus / Korál)

Vettem néhány nagy levegőt, s gondoltam, ha még nincs is karácsonyi hangulatom, azért mégiscsak elkezdek valahogy készülődni. Ehhez ideális kiindulópont, ha rendet rakok a cipők között, mivel vendégeket várunk karácsonyra, s ahogy az előszobánk most kinéz, nos, az hagy némi kívánni valót maga után.

Bogi alkotásait már biztonságba helyeztük,  ruháinak a nagy részét rég elajándékoztuk, így csak egy-két kép árulkodik arról, hogy valamikor Ő is köztünk volt. Na meg az előtér, mert a cipőit bepréseltem a cipős szekrényekbe, így, a család többi tagjának a lábbelijei beterítik az előteret. Tehát, mivel épp egyedül voltam, nekigyürkőztem. Egy-két pillanatig igazán elszántnak éreztem magam. Tettem jobbra, tettem balra. Vettem a lábamra, fel. Több se kellett. Zokogtam, majd dühöngtem. Sikerült néhány igazán megviselt darabot kiselejtezni, s mérgemben úgy vágtam ki a kukába, hogy csak úgy zengett. Majd a legtöbbről úgy ítéltem meg, hogy pont jó lesz tavasszal az én lábamra… A cipők szépen visszasorakoztak a cipős szekrényekbe, bár kicsit rendezettebben, így alig észrevehetően az előtérben is nagyobb lett a rend.

Úgy tűnik, az alapos nagytakarításhoz hosszú időre van szükség. Nekem legalábbis. Ha el kellene dönteni, hogy ideális esetben mennyi időt vesz igénybe az elengedés általában, illetve, hogy a szeretett személy használati tárgyaitól mikor tudunk megszabadulni, nos, erre nem tudnék választ adni.

Előfordul, hogy huzamosabb ideig nem jut eszembe ez a fajta rendrakás, aztán egyszer csak, amikor körül ölel a csend, akkor akár a lakóházunktól is megszabadulnék, vagy tréfásan mondom néha, hogy repülőjegyre gyűjtök, de csak oda útra. Eszemben sincs azonban hirtelen kereket oldani, mivel mindig mérlegek, amikor lecsillapodok, és teljes bizonyossággal érzem, hogy itt van dolgom.

Marad hát a lépésről lépésre történő rendrakás. Egy pici dolgot arrébb teszek, elpakolok, esetleg letörlök. Ugye ismeritek ti is a kaleidoszkóp effektust? Egy pici részletet megváltoztatok, s megváltozik az egész kép.

Ha csak „egy jóakaratnyit” is, de megváltozik. Holnap eljön a téli napforduló ideje, lassan nőnek a nappalok.

Ez év januárjában már egyszer idéztem a következőket – s mivel ez örök kedvencem, most megint ehhez fordulok:

„Az asszony szívében megbizsergett hirtelen az öröm. Hosszabbodnak a napok! Egy jóakaratnyit, így mondta az öreg. Ettől a mai estétől kezdve naponta egy jóakaratnyit. Naponta egy jóakaratnyival közelebb jön a tavasz.” (Wass Albert, A funtineli boszorkány)

Tehát holnap, december 21-én késő délutánra öltöztesd Te is ünneplőbe a szívedet, mert számodra is “közelebb jön a tavasz”!

Karácsony közeledtével azt kívánom Nektek, hogy érezzétek meg ezt az apró, jóakaratnyi fényt hozó változást, s derűsen, békességgel nézzetek az új év elébe!