A közelmúltban a Klinikán jártam, volt ott egy kis elintézni valóm. Nagy-nagy várakozással tekintettem az események elé, hiszen már több, mint egy éve nem jártam arra. Vajon milyen lesz? Hogy fogom érezni magam, amikor újra átlépem a kapukat?
Aznapra több dolgot is előirányoztam, olyasmiket, amiket már régóta tervezgettem, de valahogy mégsem vitt rá a lélek, hogy a végére járjak. Most eljött az idő.
Tehát a Klinika. Beléptem.Végig vonultam az ismerős útvonalon. Egyszerre hazaértem. Bizonyára, tényleg az a mágikus valami, amit időnek hívnak, az segített abban, hogy inkább kellemes érzés volt újra ott lenni, ahol egykor Őszibarackkal oly sok időt töltöttem. Valahol azt olvastam, hogy az otthonunk ott van, ahol a könyveinket tartjuk. Ott tartottam a kedvenc könyveimet, én is, Ö is. Berendezkedtünk, mintha csak otthon lettünk volna és éltük az életet, ahogy lehetett, alkalmazkodva a körülményekhez.
A látogatás során akkor adódott gond, amikor beszélgetésre került sor. Nagyokat nyeltem és a könnyeimmel küszködtem.
– Mi is volt a diagnózis?
– AML.
– Hűha, az nehéz pálya.
– Igen, az volt első perctől.
– Nos, ezen nem lehet túl lenni.
– Valóban nem.
Akkor mit lehet, ha túl lenni nem? Együtt élni vele. Egészen megkönnyebbültem attól a megjegyzéstől, hogy nem lehet túl lenni rajta. Egyszeriben megszűnt az a nyomás, hogy végre legyél már túl rajta.
Most, hogy nem “kell” túl tenni magam a lányom elvesztésén, azt hiszem, könnyebben megy, hogy együtt éljek a helyzettel. Ez utóbbit igenis, meg tudom tanulni. Szerintem jól állok.
A zsúfoltra sikerült napon nem egyedül jártam be az állomásokat, volt társaságom, ami az időn túl igen sokat számít. Együtt vittük el a kis ruhácskákat az egyik szeretetszolgálathoz, s hajszálaim is útra keltek már leendő gazdájuk felé…
“Régi mesékre emlékszel-e még?
Volt egyszer rég, volt egyszer rég.
Szép tavaszon ragyogott fenn az ég,
Volt egyszer rég, egyszer rég.
Oh, hogy most miért nem mesélsz már nekem,
Boldog időt soha nem feledem,
Hallani vélem a hangodat még,
Volt egyszer rég, egyszer rég.”