Sokféle emberhez sokféleképpen kapcsolódok a mindennapokban. Egy korábbi bejegyzésben írtam már arról, mennyire mellbe vágott a hozzám intézett megjegyzés, hogy „nem kell mindenkit szeretni”. Márpedig, én akkor is szeretni akartam. Mindenkit.

Az elmúlt egy évben sokat méláztam az elhangzottakon.

Ezek szerint vannak olyan kapcsolataim, kapcsolódásaim, amikor nem kell szeretnem a másikat? Például, ha bemegyek a boltba, együtt utazunk a vonaton, vagy akár munkakapcsolatban vagyunk? Tehát összeköt minket valami, de az együtt töltött idő során a kapcsolatunk nem mélyül el, nem alakul ki bizalmi viszony. Csak tesszük a dolgunkat, nem szeretetből, hanem szükségből. Szükségletből. (Az egy másik kérdés, hogy tisztában vagyunk-e a valódi szükségletünkkel?  Élelmi-szer-etet?)

Talán tényleg nincs szükség minden esetben szeretet kapcsolat kialakítására, mivel csak átmenetileg, valamilyen ügy kacsán jöttünk össze.

Kezdtem magamat meggyőzni a mondat igazáról, így lehetett, hogy egy idő után azt éreztem, már megint bezárkózok, csak madártávlatból szemlélem a mindennapokat, illetve egy bezáródni készülő ajtó mögül.

Nem kell mindenkit szeretni. Ugye milyen rémesen hangzik?

Mielőtt teljesen lejáratom a szeretet szót, átváltok egy másik kifejezésre: igyekszem jó szível viseltetni mások iránt, akár a közértbe megyek, akár a rendelőbe, szomszédba, munkába, bárhová.

Hiszen, „ha szeretet nincs bennem, …”?

Különben is, mit jelent az, ha szeretek valakit? Mikor, milyen formában mutatom ki a szeretetemet, már ha sikerül kimutatom egyáltalán.  Mikor érzem azt, hogy engem szeretnek, s én mikor szeretek?

Gyakran elgondolkodom azon, hogy Bogi felé ki tudtam-e fejezni bármit is abból, amit iránta éreztem, addig, ameddig erre lehetőségem nyílt, amíg még volt időm? Hogyan adtam az értésére, mennyire szeretem, amikor kritikussá vált a helyzet, amikor elkülönültségben élt?

Elemi szükségletünk, az érintés hiányától igencsak szenvedtünk.

Kétfázisú kézfertőtlenítés, kesztyű, védőruha, hajvédő háló, arcmaszk. Ezt viseltem én. A boxban. Bogitól a védő felszerelés választott el akkor.  Az érintés, mint „szeretet nyelv” szinte szóba se jöhetett.

Néha mégis megöleltem, amikor csak tudtam, néha odacsempésztem egy-egy puszit a hajacskájára. (Ezt a „hajacskát” tegyük inkább idézőjelbe.)

Mi mást tehettem még ? Erősítettem magamat, a saját immunrendszeremet, hogy semmiféle fertőzést ne adjak át neki, még véletlenül sem. Ha ilyesmi környékezett, olyankor otthon maradtam. Távol maradtam Tőle. Így vigyáztam rá. Így szerettem.

Ezzel párhuzamosan, az akkor itthon maradottak vajon éreztek valamit a szeretetemből? Bízom benne, hogy igen, annak ellenére, hogy tőlük meg a fizikai távolság választott el.

Elég nagy kanyarral jutottam el a számomra bántó mondattól Bogihoz, de valami azt súgja, kritikus helyzetben mérhetetlenül nagy szükségünk lehet arra, hogy igen is, szeressük egymást, és ezt mutassuk ki azon a nyelven, amit a másik megért: kimondva, vagy kimondatlanul, közelről, vagy távolból, úgy, hogy odarohanunk hozzá, vagy ha inkább nem terheljük a társaságunkkal, hogy mellette állunk, vagy hagyjuk, hogy egyedül boldoguljon, annak rendje módja szerint.

Csetlek és botlok, de „e nélkül mit sem érek”.  Nagy a tét.