A félhomályban felsejlik a gyertya lángja. – Kívánjuk, hogy legyen még sok ilyen szép napod – énekeljük a szűk családi körrel.
Egy pillanatra átfut a gondolat, hogy mit keresek én itt, együtt, ezekkel az emberekkel.
Barátnőm szülinapját ünnepeljük, aki a közelben lakik.
Gondoltam, hogy átszaladok hozzá egy fél órára e jeles napon. Megint tovább maradok kicsit, így esik meg, hogy belecsöppenek a családi köszöntésbe.
Aztán hirtelen sarkon fordulok, hogy maradjon egy kis idejük egymásra is, mostmár tényleg maguk között.
Hazaérve kezdenek “halkan zúgni” az érzelmeim, végig az arcomon, mint a csermely.
Itthon fogom fel az előbb történtek jelentőségét. Bogi elvesztése után is sok időt töltöttem náluk. Mindig meleg szeretettel fogadtak, ezért nem érzem magam kívülállónak e mostani nagy napon sem.
Később bekuckózok itthon a szekrény melletti fotelba, ahol, mintha angyalszárnyak csiklandoznák a szememet és a torkomat. A karácsonyfa még áll, egy-egy ága belóg a tévé képernyőjébe.
Sebaj, jólesik ez a meghittség. Tőlem jobbra Bogi iskoláskori mosolygós fotója, a másik keretben két ballagási fényképet öltöztet fénybe karácsonyi fűzér.
Mérhetetlenül hálás vagyok értük.
Barátnőmmel ez alkalommal egyetértettünk abban is, hogy bár még csak januárt írunk, meglegyintett mindkettőnket a tavasz szele.
S hogy nem képzelődöm, abban megerősítenek a kert egy naposabb szegletében kibújt hóvirágok.