Spórolás kontra befektetés

Krizantém

A piskóta sütés különleges tevékenység. Mindig irigyeltem szüleim, nagyszüleim tortáit azzal a finom puha, szinte olvadó, de mégis tartással rendelkező tésztával.

Többször nekirugaszkodtam már, hogy gyorsan készítek én is valami piskótás sütit. A várt eredmény rendre elmaradt, a minőség meg se közelítette a gyermekkoromban a falubeli lakodalmak során elfogyasztott tortakölteményekét.

Mi lehet a baj? Nem megy nekem ez a piskótasütés? Dehogynem.  Nemrég rájöttem, pontosabban beláttam, hogy a baj abból eredhet, hogy nem követtem pontosan a receptet, sem a sorrend, sem a mennyiségek tekintetében.  Amikor aztán megadtam a módját, külön habbá vertem a fehérjét, utána adagoltam a megadott rendben a többi, előírt hozzávalót, akkor végre sikerült. Megérte a fáradozást, a rá szánt időt, mert meghozta a várva várt eredményt. Nagyon örültem neki. Olyan lett az állaga, az íze, a tapintása, tehát a kül- és a beltartalma egyaránt, ahogy az egy piskótához méltó.

Erről a sorrendiségről, és az összetevők adagolásáról jutott eszembe, hogy a gyermekek mozgás fejlődése esetén is megvannak azok a lépések, amelyeket, ha a kisgyermek sorrendben végig csinál, akkor az jó hatással lehet a későbbi tanulmányi eredményére, viselkedésrére.

Mivel ezt a szakember tőlem frappánsabban megfogalmazza, hiteles forrásból idézek és egyben ajánlom is a kisgyermekes szülőknek a következő témában és a megadott honlapon elmélyedni:

„Ha a szülők ismerik a fejlődés alapvető törvényszerűségeit, akkor figyelni tudnak arra, hogy a gyermek minden fejlődési fázison megfelelő módon áthaladjon, és ne alakuljon ki az idegrendszeri éretlenség. Minél korábban kezdődik a gyermekek játékos fejlesztése, annál sikeresebben előzhetők meg az anyanyelvi, a gondolkodási, a tanulási és a magatartási nehézségek vagy a súlyosabb zavarok.” (Forrás: http://www.gyermekmozgasfejlesztes.hu/)

Hogy jön ez ide Mindenszentek napján, Halottak napja előtt?

Mi köze ennek Bogihoz?

Nos az, hogy a fizikai szinten megjelenő rendtől eljutottam a lelki dolgainkhoz.

Messziről indulok.

Gyermekkoromban, édesapám temetésén feketében voltam, annak rendje módja szerint. Azt követően csak egy fekete szalagot hordtam a szetteremen (nem a kutyuson ::) , hanem elöl gombos kardigánomon, vidékünkön használt régies szóval), vagy a kabátomon. Szó szerint utáltam. Hátrányos megkülönböztetésnek éreztem. Bélyegnek.   10 éves létemre nem is volt ezekben az érzésekben semmi különös. Méltatlanul néztem még azt is, hogy sok felnőtt közeli rokon hetekig, hónapokig feketében jár. Minek ez a külsőség, úgyis minden belül zajlik.

40 év kellett ahhoz, hogy megértsem a kultúránkban a fekete ruhának, mint a gyász kifejezésére hordott viseletnek a jelentőségét. Tekintsünk el most azoktól a személyektől, és tartsuk tiszteletben azokat, akiknek arcvonásaik, vagy alkatuk, vagy bármi egyéb miatt jól áll a fekete szín és hétköznap is szívesen hordják.

Bogi temetése után egy darabig, talán csak napokig jártam feketében. Aztán már csak fekete pólót hordtam, valami színes pulóverrel, vagy inggel. Később azt se. Rövid idő alatt megszabadultam a fekete ruhától. Megint csak bélyegnek éreztem. Le vele! Én rám ne nézzen „úgy” senki. Egy-két ilyen pólót el is ajándékoztam. Meghagytam párat, hátha újabb temetésre kéne mennem.

Eljött 2020. október 30. napja, amikor fekete pólót vettem, fehér pulóverrel. Aztán beköszöntött október 31. napja is, ekkor talpig feketébe öltöztem. Igényeltem ezt a színt. Így jártam, jártuk végig a hozzátartozók és rokonok, ismerősök sírhelyét és róttuk le a kegyeletet.

Mostanra, ennyi idő elteltével értettem meg igazán, hogy a gyász egyes szakaszaival sem lehet spórolni. Én már az elsőn spórolni akartam, amit rosszul tettem. Akkor nem számítottam arra, hogy később, milyen erővel tud feltörni a belül lappangó érzés, az, hogy „ne kérdezz, ne mondj semmit, nyugalomra van szükségem”. Röviden, hogy „átalakítás miatt zárva tartok”.  Azzal sem számoltam, hogy a lappangó és gejzírként feltörő érzéseket mekkora erőfeszítésbe telik a helyükre tenni.

Azt mondom hát, az előbbi tapasztalat birtokában, hogy ne spóroljunk a lelki dolgainkkal, tegyünk meg érte minden tőlünk telhetőt, a szükséges rendben, hiszen ez lehet az egyik legnagyobb befektetésünk a jövőbe.

Örökkön örökké

Hosszú idő telt el azóta, hogy utoljára írtam. Annyi minden történt, s oly sok gondolat futkosott keresztül-kasul a fejemben, hogy nehezen tisztultak le azok, amelyeket ezúton meg szeretnék osztani.

Akad már néhány olvasóm, ebből következik, hogy akadnak visszajelzések is az írásaimmal kapcsolatban.

Így például:

  • Hagyd már ezt a meghalásos témát!
  • Hagynám én, de a téma még nem hagy engem.

Egy-egy kérdéskör mindaddig nem hagy nyugodni, ameddig el nem helyezem azt az emlékeim között, elmém merevlemezén, a megfelelő polcon. Arra törekszem, hogy szépen, lassan, amit csak lehet, a helyére tegyek.

Hogy is mondjuk? Eltávozott, elhunyt, jobb létre szenderült, megboldogult, újjá született az örökkévalóságban. Ugyanarról az emlékről sokféleképpen lehet mesélni, attól függően, hogy milyen a hitvilágunk és a pillanatnyi érzelmi állapotunk. Persze az is igaz, hogy néha üresen és pontatlanul csengenek az emberi szavak, amikor meg szeretnénk fogalmazni, hogy mi történik akkor, amikor valaki visszaadja a lelkét a teremtőnek.

Nemrég a szülőfalumban jártunk a családdal. Ezeknek a látogatásoknak szerves része az, hogy elmegyünk szeretteink sírjához. Ritkán tesszük ezt, ezért, – őszintén szólva – keresgélnünk kellett. Tanulmányoztuk a sírfeliratokat. Megtaláltuk, amit kerestünk, a következő felirattal:

„Ne sírjatok, nem örök a válás, higgyétek el, hogy lesz találkozás!”

Emlékszem, hogy gyermekkoromban mindig felháborodtam, amikor ezt olvastam. Fortyogott bennem a düh. Tíz évesen ugyanis egy kukkot sem értettem belőle. Azok után, hogy láttam az édesapámat a ravatalon, mégis hogyan és hol fogok én találkozni vele, már ha egyáltalán akarok? Eszemben sem volt oda menni, ahová akkor került. Haragudtam, badarság az egész.

Később már másként láttam mindent. Kaptunk valakitől egy magnót. Amikor esténként kikapcsoltam, néztem még egy darabig. Ott állt hangtalanul. Gyakran az jutott az eszembe, hogy az ember bizonyára több ennél a néma fekete doboznál, amit csak úgy ki lehet kapcsolni.

Túl az életközépen, még mindig nem tudom pontosan (honnan is tudnám…?), hogy mit jelent az „örökkévalóság”, „örök nyugalomra tér”, de mióta Ősziback jobb létre szenderült, folyton azt érzem, és egyre jobban hiszem, hogy igenis, van tovább.

“Némelyek előremennek, és várják azokat, akiknek dolguk van még a földön. Néha a gyermek megy előre, néha a szülő. De a Teremtő úgy osztotta be, hogy aki csillagok fölé kerül, legyen, aki várja őt ottan.” Gárdonyi Géza