Varázshegy

Primula

  • Még mindig, minden reggel sétálsz a kertben?
  • Sajnos nem. – válaszoltam, szinte elszégyellve magam.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

  • Hétfőn nyitva lesznek?
  • Igen, nőnapon még igen. Aztán már csak rendelésre dolgozunk.
  • Hú, akkor nem kell vasárnap elvinnem a csokrot. De jó.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

  • Rosszkedvűnek látszol. Baj van?
  • Nincs.
  • Akkor, bánt valami?
  • Nem tudom elmondani, leírom és majd elolvasod.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Mostanában elhanyagoltam a reggeli rituálét. Egyre másra úgy döntöttem, hogy inkább kicsit tovább alszok, csak néhány percet még. Az alvás jót tesz, általában. Ez a reggeli huza-vona azonban kizárólag arra lehetett jó, hogy nem kellett szembesülnöm saját magammal, nem kellett egyedül lennem önmagammal és az ilyenkor előbújó – olykor kellemetlen – gondolataimmal és érzéseimmel.  Ma végre felnyílt a magamra kényszerített páncél a belülről erősödő nyomás hatására, így, Lili kutyánk kíséretében ugyan, de elindultam megtekinteni a cseresznyefák rügyezését.

Ugrálok kissé az időben, ami nem baj, hiszen nem is a konkrét történéseket, hanem az azokat körbe szövő érzéseket figyelem. Ha csak az elmúlt péntekig tekintek vissza, máris felidézem beszélgetőtársam kérdését:

– Hogy mész ma innen el?

– Szívvel és lélekkel.

Ezzel a lendülettel fogtam neki aznap a versek böngészésének. Legalább ötven verset átfutottam, köztük Reményik Sándortól is nagyjából egy tucatot. Így találtam rá a „Fáradtságom adom az esti árnynak, Színeimet vissza a szivárványnak.” kezdetű költeményére.

Azután irány a virágbolt. Szerény csokrot rendeltem. Kértem még néhány szál virágot, díszítés nélkül, olyat, amit a szertartások alkalmával a kezünkben tudunk tartani. Sok erőt adhat, ha egy virágba kapaszkodhatunk – nekem legalábbis.

A kinyomtatott verset abba az énekeskönyvbe tettem, amiből Boginak is énekeltem néha a Tűzoltó utcában – egyszer-egyszer fennhangon, máskor csak magamban dúdoltam halkan.

Az idei Nőnapon – bár nem ebből az alkalomból -, a Lelkész arról érdeklődött, hogy miként találtam rá a neki e-mailen elküldött versre. Csak hebegtem-hápogtam, mert irodalomórára egyáltalán nem számítottam. Ránéztem, kérdőn, a többiekre, akikkel sok-sok magyarórát végig ültünk egykor, hogy mi történik itt, mibe csöppentem már megint.

Azután körbe álltunk. Elhangzott a vers, utána csak bámultam, felváltva, hol a fehér urnát, hol a Lelkészt, aki szintén idézett a költőtől: a kegyelem szót. Gondolatban hozzáfűztem az ismerős sorokat: ” Akkor – magától – szűnik a vihar, … Csak úgy magától – friss gyümölcs terem.”

Majd folytatta ezzel, vagy valami ehhez hasonlóval: eltávozott testvérünk már elvégezte a feladatait, de nekünk még dolgunk van. Hogy pontosan mi hangzott el, nem tudom felidézni, de én ezt hallottam ki abból, amit mondott. Mintha közvetlenül nekem szólna, s már megint Bogi motoszkált a fejemben, vagyis a lelkemben, pontosabban pedig a szívemet markolászta.

Bizonyára nem vagyok egyedül a gyermeküket elvesztő anyák körében, ha újból és újból felteszem a kérdést, miért Ő távozott, s miért nem én. Erre megismétlem újra az elhangzottakat, mintha csak meg akarnám tanulni: – Mert Ő elvégezte a dolgát, nekünk pedig bőven van még tennivalónk.  Ezzel a tanulsággal együtt folytatom barangolásomat a versek világában:

„S akkor – magától – megnyílik az ég,

Mely nem tárult ki átokra, imára,

Erő, akarat, kétségbeesés,

Bűnbánat – hasztalanul ostromolták.

Akkor megnyílik magától az ég,

S egy pici csillag sétál szembe véled,

S olyan közel jön, szépen mosolyogva,

Hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull.”

Azért, hogy részt vehessek a szertartáson, a szülőföldem tájaira utaztam ez év március 8-án. Amikor megérkeztem, nagyokat szippantottam az ismerős levegőből, a tüdőm csordultig megtelt.  Ráléptem a talajra, ahol egykor gyökeret vertem.

Késő délutánra járt, amikor hazafele indultam, s a mindössze másfél órás utat igen kényelmesen tettem meg. A csomagtartóban a sírcsokor helyét elfoglalták a színpompás, nőnapi primulák és árvácskák. Édesanyám ült mellettem, így még inkább biztonságban éreztem magam. Nyugat felé haladva szemet gyönyörködtető látványban volt részem: a naplemente bíborba, bársonyba vonta az eget és a földet. Este pedig humoros nőnapi üzenet fogadott, mint lélek és immunerősítő.

Dolgom van, ez nem vitás, s ráadásul láthatom majd reggelente azt is, ahogy a cseresznyefák virágba borulnak és termést hoznak.  Köszönöm ezt útitársaimnak, Nektek akik, e sorokat olvassátok, Mindnyájatoknak a varázshegyen innen és túl!

Örökkön örökké

Hosszú idő telt el azóta, hogy utoljára írtam. Annyi minden történt, s oly sok gondolat futkosott keresztül-kasul a fejemben, hogy nehezen tisztultak le azok, amelyeket ezúton meg szeretnék osztani.

Akad már néhány olvasóm, ebből következik, hogy akadnak visszajelzések is az írásaimmal kapcsolatban.

Így például:

  • Hagyd már ezt a meghalásos témát!
  • Hagynám én, de a téma még nem hagy engem.

Egy-egy kérdéskör mindaddig nem hagy nyugodni, ameddig el nem helyezem azt az emlékeim között, elmém merevlemezén, a megfelelő polcon. Arra törekszem, hogy szépen, lassan, amit csak lehet, a helyére tegyek.

Hogy is mondjuk? Eltávozott, elhunyt, jobb létre szenderült, megboldogult, újjá született az örökkévalóságban. Ugyanarról az emlékről sokféleképpen lehet mesélni, attól függően, hogy milyen a hitvilágunk és a pillanatnyi érzelmi állapotunk. Persze az is igaz, hogy néha üresen és pontatlanul csengenek az emberi szavak, amikor meg szeretnénk fogalmazni, hogy mi történik akkor, amikor valaki visszaadja a lelkét a teremtőnek.

Nemrég a szülőfalumban jártunk a családdal. Ezeknek a látogatásoknak szerves része az, hogy elmegyünk szeretteink sírjához. Ritkán tesszük ezt, ezért, – őszintén szólva – keresgélnünk kellett. Tanulmányoztuk a sírfeliratokat. Megtaláltuk, amit kerestünk, a következő felirattal:

„Ne sírjatok, nem örök a válás, higgyétek el, hogy lesz találkozás!”

Emlékszem, hogy gyermekkoromban mindig felháborodtam, amikor ezt olvastam. Fortyogott bennem a düh. Tíz évesen ugyanis egy kukkot sem értettem belőle. Azok után, hogy láttam az édesapámat a ravatalon, mégis hogyan és hol fogok én találkozni vele, már ha egyáltalán akarok? Eszemben sem volt oda menni, ahová akkor került. Haragudtam, badarság az egész.

Később már másként láttam mindent. Kaptunk valakitől egy magnót. Amikor esténként kikapcsoltam, néztem még egy darabig. Ott állt hangtalanul. Gyakran az jutott az eszembe, hogy az ember bizonyára több ennél a néma fekete doboznál, amit csak úgy ki lehet kapcsolni.

Túl az életközépen, még mindig nem tudom pontosan (honnan is tudnám…?), hogy mit jelent az „örökkévalóság”, „örök nyugalomra tér”, de mióta Ősziback jobb létre szenderült, folyton azt érzem, és egyre jobban hiszem, hogy igenis, van tovább.

“Némelyek előremennek, és várják azokat, akiknek dolguk van még a földön. Néha a gyermek megy előre, néha a szülő. De a Teremtő úgy osztotta be, hogy aki csillagok fölé kerül, legyen, aki várja őt ottan.” Gárdonyi Géza