Varázshegy

Primula

  • Még mindig, minden reggel sétálsz a kertben?
  • Sajnos nem. – válaszoltam, szinte elszégyellve magam.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

  • Hétfőn nyitva lesznek?
  • Igen, nőnapon még igen. Aztán már csak rendelésre dolgozunk.
  • Hú, akkor nem kell vasárnap elvinnem a csokrot. De jó.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

  • Rosszkedvűnek látszol. Baj van?
  • Nincs.
  • Akkor, bánt valami?
  • Nem tudom elmondani, leírom és majd elolvasod.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Mostanában elhanyagoltam a reggeli rituálét. Egyre másra úgy döntöttem, hogy inkább kicsit tovább alszok, csak néhány percet még. Az alvás jót tesz, általában. Ez a reggeli huza-vona azonban kizárólag arra lehetett jó, hogy nem kellett szembesülnöm saját magammal, nem kellett egyedül lennem önmagammal és az ilyenkor előbújó – olykor kellemetlen – gondolataimmal és érzéseimmel.  Ma végre felnyílt a magamra kényszerített páncél a belülről erősödő nyomás hatására, így, Lili kutyánk kíséretében ugyan, de elindultam megtekinteni a cseresznyefák rügyezését.

Ugrálok kissé az időben, ami nem baj, hiszen nem is a konkrét történéseket, hanem az azokat körbe szövő érzéseket figyelem. Ha csak az elmúlt péntekig tekintek vissza, máris felidézem beszélgetőtársam kérdését:

– Hogy mész ma innen el?

– Szívvel és lélekkel.

Ezzel a lendülettel fogtam neki aznap a versek böngészésének. Legalább ötven verset átfutottam, köztük Reményik Sándortól is nagyjából egy tucatot. Így találtam rá a „Fáradtságom adom az esti árnynak, Színeimet vissza a szivárványnak.” kezdetű költeményére.

Azután irány a virágbolt. Szerény csokrot rendeltem. Kértem még néhány szál virágot, díszítés nélkül, olyat, amit a szertartások alkalmával a kezünkben tudunk tartani. Sok erőt adhat, ha egy virágba kapaszkodhatunk – nekem legalábbis.

A kinyomtatott verset abba az énekeskönyvbe tettem, amiből Boginak is énekeltem néha a Tűzoltó utcában – egyszer-egyszer fennhangon, máskor csak magamban dúdoltam halkan.

Az idei Nőnapon – bár nem ebből az alkalomból -, a Lelkész arról érdeklődött, hogy miként találtam rá a neki e-mailen elküldött versre. Csak hebegtem-hápogtam, mert irodalomórára egyáltalán nem számítottam. Ránéztem, kérdőn, a többiekre, akikkel sok-sok magyarórát végig ültünk egykor, hogy mi történik itt, mibe csöppentem már megint.

Azután körbe álltunk. Elhangzott a vers, utána csak bámultam, felváltva, hol a fehér urnát, hol a Lelkészt, aki szintén idézett a költőtől: a kegyelem szót. Gondolatban hozzáfűztem az ismerős sorokat: ” Akkor – magától – szűnik a vihar, … Csak úgy magától – friss gyümölcs terem.”

Majd folytatta ezzel, vagy valami ehhez hasonlóval: eltávozott testvérünk már elvégezte a feladatait, de nekünk még dolgunk van. Hogy pontosan mi hangzott el, nem tudom felidézni, de én ezt hallottam ki abból, amit mondott. Mintha közvetlenül nekem szólna, s már megint Bogi motoszkált a fejemben, vagyis a lelkemben, pontosabban pedig a szívemet markolászta.

Bizonyára nem vagyok egyedül a gyermeküket elvesztő anyák körében, ha újból és újból felteszem a kérdést, miért Ő távozott, s miért nem én. Erre megismétlem újra az elhangzottakat, mintha csak meg akarnám tanulni: – Mert Ő elvégezte a dolgát, nekünk pedig bőven van még tennivalónk.  Ezzel a tanulsággal együtt folytatom barangolásomat a versek világában:

„S akkor – magától – megnyílik az ég,

Mely nem tárult ki átokra, imára,

Erő, akarat, kétségbeesés,

Bűnbánat – hasztalanul ostromolták.

Akkor megnyílik magától az ég,

S egy pici csillag sétál szembe véled,

S olyan közel jön, szépen mosolyogva,

Hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull.”

Azért, hogy részt vehessek a szertartáson, a szülőföldem tájaira utaztam ez év március 8-án. Amikor megérkeztem, nagyokat szippantottam az ismerős levegőből, a tüdőm csordultig megtelt.  Ráléptem a talajra, ahol egykor gyökeret vertem.

Késő délutánra járt, amikor hazafele indultam, s a mindössze másfél órás utat igen kényelmesen tettem meg. A csomagtartóban a sírcsokor helyét elfoglalták a színpompás, nőnapi primulák és árvácskák. Édesanyám ült mellettem, így még inkább biztonságban éreztem magam. Nyugat felé haladva szemet gyönyörködtető látványban volt részem: a naplemente bíborba, bársonyba vonta az eget és a földet. Este pedig humoros nőnapi üzenet fogadott, mint lélek és immunerősítő.

Dolgom van, ez nem vitás, s ráadásul láthatom majd reggelente azt is, ahogy a cseresznyefák virágba borulnak és termést hoznak.  Köszönöm ezt útitársaimnak, Nektek akik, e sorokat olvassátok, Mindnyájatoknak a varázshegyen innen és túl!

A jéghegy, vagy a piramis csúcsa?

Pár napja azon töröm a fejem, hogy vajon a látóterembe kerülő új meg új embereket hogyan lehet motiválni, mi lehet a boldogságuk forrása. Gyorsan megkerestem a motivációs piramist. Nézegettem: legalul a fizikai szükségletek, felette a biztonság szükségletek, majd a közösséghez tartozás szükséglete. Ahogy eddig eljutottam, egyszer csak elkezdtem önvizsgálatot tartani. Mi motivál engem most és mi motivált 2015. április 12-t követően?

Akkoriban, az első – nem is emlékszem, hány hétig tartó – sokkos állapot után, én mondom, szerintem semmi sem motivált.

Megszűnt az az élethelyzet, amiért bármelyik percben képes voltam elindulni és mindent megtenni a javulás érdekében. Rengeteg időm keletkezett. Feladat: nulla, TB kártya: nulla, munka/állás: nulla, erőnlét: nulla, közösséghez tartozás: nulla. Én legalábbis azt hittem, hogy nulla. Minden egy nagy nullának, vagy inkább dupla nullának tűnt.

Amikor eleinte kimentem az utcára, azt éreztem, mintha mindenki engem nézne. Nem akartam az a nő lenni, tudod, az, akinek elhunyt a gyereke leukémiában. Az egyik állás interjún elsírtam magam kis híján (erről már írtam korábban). Magamra húztam a páncélomat, csak kivételes embereket engedtem be a belső világomba. Társadalmon kívülinek éreztem magam.

Mégis, ott pislákolt valahol, mélyen az „alaprétegben” a belső tűz, aminek levegőre volt szüksége, s egy ici-pici rés is volt, amin az oxigén atomok egyesével be tudtak kúszni, hogy ébresztgessék a tüzet.

Rengeteget pihentem, hogy a fizikai erőnlétemet visszanyerjem. Méterről, méterre, egyre többet sétáltam.

Önéletrajzot írtam, százszor kijavítottam.

Segítséget kértem és kaptam: a hétköznapi hőseimtől, akik mellettem voltak és vannak  Sőt, sok-sok új hétköznapi hősöm is lett azóta.

Azóta, hogy rájöttem, a legnehezebb hozadéka az elmúlt életszakasznak az elszigetelődés: hogy vigyázok kinek mit mondhatok, hogy nem tudom, ki mit tud, hogy nem szeretném, ha a munkámat a történtek alapján ítélnék meg, hogy nehéz lett a metrózás, hogy a bevásárló túra gondot okoz, hogy a Balaton gyönyörű, de a partján ülve a fűbe kell kapaszkodnom, hogy ne érezzem úgy: a hullámok elsodornak.

Visszatérve a hétköznapi hősökre, hosszas álláskeresés után, egyik hősöm azt kérdezte:

  • Nem akarsz hozzánk jönni?
  • Dehogynem. Mikor?
  • Holnapután.

Mentem. Elvállaltam. Elindultam.

Puhatolóztam, hogy ki mit tud, kinek mit mondhatok, mennyire kell vigyázni a szavaimra. Alapvetően jól mentek a dolgok, mert szinte mindenki mindent tudott.

Nem úgy a következő helyen. Tettem a dolgomat, de közben összerezzentem a hány gyereked van kérdés hallatán. Telt múlt az idő és a rés a pajzson elkezdett nyiladozni. Kiderült, hogy egyik másik hétköznapi hősöm képben van és kezdett a gyermeklétszám kérdése is természetessé válni. Ez nem jelenti azt, hogy most majd kiírom a homlokomra, hogy 3 mínusz 1 az mégiscsak 3.

Az előrelépést az is nagyon segítette, hogy új környezetemben vannak, akik tudnak természetesen kérdezni. Így a korábban általam tabuként kezelt kérdés egyre jobban elvesztette tabu minőségét.

Örömmel jelentem, a motivációs piramison is feljebb léptem: a megbecsülési szükséglethez,  jelenleg pedig az önmegvalósítás szükséglete felé tartok. Lassan 2 év telt el.

Ami a legfontosabb azonban, hogy legnagyobb hőseim a gyerekeim, a párom, a család. Ők az alfa és az ómega. Ők a motivációm kulcsai.