Ezt az epizódot pár nappal ezelőtt írtam. Ma már nem tudnék ugyanígy beszámolni az akkori élményről. Sokat tépelődtem, hogy közreadjam-e ezt a bejegyzést, majd úgy döntöttem, megteszem.
„Tessék, itt a titkom…”
Az idei karácsonyra korábban díszítettük a fát, mint az előző években. A családi tanács komoly mérlegelés után erről döntött. Így aztán, 24-én reggel, ébredés után már teljes pompájában láthattam a fenyőfát. Megálltam mellette, megigéztek a fények és lassan elkalandoztak a gondolataim. A többiek még javában aludtak. Rám telepedett a csend, s az idő is megállni látszott.
– Most ugye jobb lesz? – kérdezgettük egymástól a családtagokkal az ünnep előtti napokban.
A karácsonyfa melletti szekrényen áll Őszibarack fényképe, előtte egy általa só-liszt gyurmából, a gyógykezelése idején készített dísz, „Boldog Karit!” felirattal. Közelebb tettem a kis szentélyt a karácsonyfához. …végre sikerült szabadjára engednem a könnyeimet. Persze tarthatnám magam, hogy ugyan már, mit bőgsz. Legyél erős. Erős vagyok, mégis átjárt abban a pillanatban a mélységes, csontig hatoló, mardosó hiányérzet, a kérdés, hogy hogyan tölthető be az űr.
Sehogyan, erre jutottam első pillanatban. Ezt az űrt, szerintem, nem lehet egy konkrét valamivel pótolni. Főleg nem valakivel. Ekkor már a többi családtagomra gondoltam, köztük a gyerekeimre. Hogyan is rakhatnék rájuk akkora súlyt, hogy az Őszibarack hiánya okozta űrt ők töltsék be? Nem, nem. Egészen mást érzek. A gyerekeimet valamilyen nagy kiterjedésű szeretettel szeretem, ami szinte tapintható, mégis határtalan; ami egyenként, nekik szól, s nem hiánypótlásból ered.
Tehát a kérdésre, hogy mi tölti be az űrt, azt mondom, maga a szeretet. Abban a minőségében, ami nem függ tárgytól, dologtól, helyzettől. Egyszerűen jön belülről, vagy talán fentről.
Lassan gyengülni kezdett a hiányérzet, ahogy ott álltam, s minden érzékemet elkezdte átjárni az ismerős érzés.
Azt kívánom minden kedves olvasómnak, hogy fedezze fel magában ezt az érzést a mindennapokban is!
További békés, boldog ünnepeket kívánok!