emlék

Csodálatos világ

Posted on by admin
Kövesdi Boglárka alkotása, © 2014
Kövesdi Boglárka alkotása, © 2014

Mostanában egyáltalán nincs kedvem kimenni a temetőre, még akkor sem, ha a családból valaki épp oda indul.
Lehet ennek is az eltelt hosszú idő az oka, ki tudja.
Szeretném azt mondani, hogy a dolgok lassan a helyükre kerültek, ez azonban egyáltalán nem igaz. Talán jobb, ha úgy fogalmazok: a dolgok kezdenek kezelhetővé válni. A dolgok felmerülő emlékek formájában érkeznek.
Valaki kérdezte tőlem hónapokkal ezelőtt, hogy milyen volt Ő.  Erre a kérdésre azóta is keresem a választ. Nem tudom megmondani, frappánsan összefoglalni, hogy ilyen és ilyen.

Szerette az apró kincseket:  a  holmlokán várakozó legyet,  a hegytetőn csillogó kavicsot,  a  vízparton heverő kagylót.

Szeretett színes papír galacsinból mintákat készíteni, jókat duruzsolni a barátokkal.
Szeretett mélyen az ember szemébe nézni és szerette átölelni a fa törzsét.
Szinte látom, ahogy végigszökken a hosszú folyosón.
Ahogy az emlékek érkeznek, érkezik rögtön a hasogató fájdalom, a hiányérzet is.  Erre mondom,  hogy a dolgok kezelhetővé válnak. A hasogató fájdalom ellenére nem roskadok össze,  hagyom,  hogy olyan gyorsan enyhüljön,  mint ahogy jelentkezett.  Hogy az arcom ilyenkor árulkodik-e valamiről,  azt mások tudnák megmondani.

.. .egy folyosón álldogálva bámulom az előttem levő,  papír galacsinból készült gyümölcskosarat,  egy számomra ismeretlen gyermek alkotását.

Ez hívja elő az emlékeket és hopsz,  már kezdődik is az időutazás.  A gépem recsegve,  ropogva földet ér.  Kicsit megrázom magam,  s akkor elém tárul a csodálatos régi világ.  Elragadó.

Kijárat – Exit

Posted on by admin
Kerria japonica
Kerria japonica

Alcím: BFF Best Friends Forever

Legjobb barátok mindörökké

Ízlelgettem, kóstolgattam, rágcsálgattam azt a szót, hogy veszteség, hogy leírjam-e, ez-e a megfelelő kifejezés.
Mert már 8 éve, hogy elvesztettük Bogit.
Úgy éreztem, túlságosan negatív kicsengésű, de mégis, hogyan említsem, mi módon emlékezzek meg arról az eseményről, ami gyökeresen változtatta meg az életemet.  Itt csak és kizárólag azért használok egyes szám első személyt, mert a családom, rokonaim, barátaim, gyermekem társai, barátai,  s az ismerőseink nevében nem nyilatkozhatok, az az ő belső ügyük, miként élték át a fordulópontot. Ha a kaleidoszkóp effektusra gondolok  – mármint, ha egy kis részletet elmozdítunk, az egész kép megváltozik -, akkor azt mondhatom,  bizonyára, többeknek hatással volt az életére, érzésvilágára, gondolkodásmódjára az, ami  2013. április 12-én, az akkorra már 34 éve megboldogult édesapám, Gyula névnapján bekövetkezett.
Hogy mi történt valójában?
Még a hosszantartó, súlyos megbetegedéshez képest is hirtelen, talán váratlanul is, Bogi intenzív osztályra került, mély altatás vált szükségessé.  Vasárnap délelött az édesapjával együtt már 9 órától mellette lehettünk.  Kb. 20 perccel azelőtt, hogy felhangzott volna a déli harangszó, minket kiküldtek a mindvégig becsülettel és kitartóan a hivatásukat végző orvosok, ápolók, asszisztensek, akik mind ott sürgölődtek. Ekkor kezdték meg a reanimációt, azaz az újraélesztést. Majd 10 perc múlva szóltak, hogy inkább menjünk vissza, legyünk mi is mellette a fontos pillanatban…
Délben jezték a műszerek az exitust, majd mondta ki az ovos is, hogy Kövesdi Boglárka életének 13. évében örök álomra hajtotta a fejét.
Van aminek 8 év sok és van aminek ugyanennyi is kevés. Ilyen például az emlékezés és a felejtés. Sokoldalú dolog a memória. Néha arra sem emlékszünk, miért indultunk el a kamrába. Máskor részletesen fel tudjuk idézni  kora gyermekkorunk eseményeit is.
Bogi exhitusának emléke lassan átkerül a hosszútávú memmóriámba, azaz nem tartom folyton az agyam “RAM”-jában: a közvetlen hozzáférésű memóriámban.
Az elmúlt hetekben, napokban  meglehetősen féken tartott érzelmekkel viseltettem egy-egy felbukkanó emlékkép iránt, így aztán valami furcsa belső nyugtalanság, az azt sem tudom mi van velem abszurditása uralkodott el rajtam: mit kezdjek magammal. Nagyjából semmit sem kezdtem, bár még mélyebben azért éreztem, hogy egy jó kiadós zokogás rám férne.
Teltek, múltak a napok. Semmi.
Az elmúlt csütörtökön, hosszabb vidéki utam során bőven adódott időm gyönyörködni az elvonuló tájban: örömmel vettem észre, hogy kivirágzott a repce.
2015-ben is hatalmas sárga mező szegélyezte a sírkertet. A processzorom elkezdett dolgozni,      a sárga határ látványával megmutatkozott az elérési út a mélyebb emlékeimhez.  Az eredmény mindössze a  szinte észrevehetetlenül elhomályosult tekintet lett.
Tegnap délután vendéget fogadtam. Körbevezettem a lakáson – amit ritkán teszek meg a szűk családi, baráti, ismerősi körön kívül.
Szerettem volna, ha látja  Bogi fényképét – azt, amikor úgy nézett ki, ahogy a nagy közönség is ismerhette.
Meg is mutattam neki a kis szentély közepén levő fotót. Végtelen örömöt jelentett számomra az, amilyen természetességgel fogadta, s hogy szavak nélkül is tudtunk beszélgetni.
Aztán megtekintettük a kertet. Egykori családtagunk, Lizike kutyusunk síremlékén úgy tűnik, hogy megfakadt az elmúlt összel ültetett boglárka cserje. Ma reggelre virágzani kezdett.
Ide kapcsolódik még az egyik, Bogi által választott idézetet is:

“A remény virág, ami csak akkor bújik elő és növekszik, ha öntözik.” Charles Martin.
Ápoljuk hát barátságainkat, mint a virágokat, hisz újból és újból reményt nyújthatnak nekünk.

Krizantémok földjén

Posted on by admin

IMG_20221029_075625

Édesapám sírja felett beszélgettünk középső szülött, angyallá lett gyermekemről.
– Szoktad érzékelni az életét?
– Hm. Az életét nem, de a létét igen.  A LÉTét.
– Nem furcsa?
– Nem. Illetve pontosítok. Nem az ő léte a furcsa, hanem az én életem. Az,  hogy belecsíphetek az arcomba, az hogy illatokat érzek, az, hogy beszélek, s hogy mi végre mindez?

Megjegyztem még, hogy beszélni is szoktam hozzá, csendben, magamban: megkérdezem olykor, hogy mit szól egy-egy lépésemhez, amire éppen készülök, mit tenne a helyemben.

Ne kérdezzétek, hogy válaszol-e, mivel annyi történik bennem, hogy a kérdéssel kapcsolatban érzéseim támadnak.  Pro, vagy kontra.

Ma sem döntöm el tehát, hogy elhunyt szeretteinkkel tudunk-e, lehet-e kommunikálni, van-e jele az ő létezésüknek.
Ez mindenkiben hite szerint alakul ki, s az úgy van jól.
Mindenki szabad akaratából azt érezheti, gondolhatja ezzel kapcsoltatban magában, amit szeretne, ami jól esik.
A válasz belül van.

Láttam tegnap a temetőn egy idős bácsit. Alig hallhatóan, de fennhangon beszélt a kedveséhez. Valószínűleg így tudta kezelhetővé tenni a gyászát.
S talán ez a lényeg, hogy kezeljük valahogy a gyászunkat. Vegyünk róla tudomást, hogy gyászolunk, rövidebb, vagy hosszabb ideig.
Szoktam mondani, hogy ha távol tartjuk a  gyászt, néha utánunk kúszik, hogy megmutassa magát.

Ha kimész a temetőre, tapasztalhatod, hogy  mennyien gyászolnak, emlékeznek.
Menj ki Te is,  és láthatod, hogy nem vagy egyedül. Nem kell egyedül lenned.
Ha mégse mennél, szakíts időt otthon az emlékezésre. Tedd meg ezt magadért! Biztos Ők is így akarnák.

Örökkön örökké

Posted on by admin

Hosszú idő telt el azóta, hogy utoljára írtam. Annyi minden történt, s oly sok gondolat futkosott keresztül-kasul a fejemben, hogy nehezen tisztultak le azok, amelyeket ezúton meg szeretnék osztani.

Akad már néhány olvasóm, ebből következik, hogy akadnak visszajelzések is az írásaimmal kapcsolatban.

Így például:

  • Hagyd már ezt a meghalásos témát!
  • Hagynám én, de a téma még nem hagy engem.

Egy-egy kérdéskör mindaddig nem hagy nyugodni, ameddig el nem helyezem azt az emlékeim között, elmém merevlemezén, a megfelelő polcon. Arra törekszem, hogy szépen, lassan, amit csak lehet, a helyére tegyek.

Hogy is mondjuk? Eltávozott, elhunyt, jobb létre szenderült, megboldogult, újjá született az örökkévalóságban. Ugyanarról az emlékről sokféleképpen lehet mesélni, attól függően, hogy milyen a hitvilágunk és a pillanatnyi érzelmi állapotunk. Persze az is igaz, hogy néha üresen és pontatlanul csengenek az emberi szavak, amikor meg szeretnénk fogalmazni, hogy mi történik akkor, amikor valaki visszaadja a lelkét a teremtőnek.

Nemrég a szülőfalumban jártunk a családdal. Ezeknek a látogatásoknak szerves része az, hogy elmegyünk szeretteink sírjához. Ritkán tesszük ezt, ezért, – őszintén szólva – keresgélnünk kellett. Tanulmányoztuk a sírfeliratokat. Megtaláltuk, amit kerestünk, a következő felirattal:

„Ne sírjatok, nem örök a válás, higgyétek el, hogy lesz találkozás!”

Emlékszem, hogy gyermekkoromban mindig felháborodtam, amikor ezt olvastam. Fortyogott bennem a düh. Tíz évesen ugyanis egy kukkot sem értettem belőle. Azok után, hogy láttam az édesapámat a ravatalon, mégis hogyan és hol fogok én találkozni vele, már ha egyáltalán akarok? Eszemben sem volt oda menni, ahová akkor került. Haragudtam, badarság az egész.

Később már másként láttam mindent. Kaptunk valakitől egy magnót. Amikor esténként kikapcsoltam, néztem még egy darabig. Ott állt hangtalanul. Gyakran az jutott az eszembe, hogy az ember bizonyára több ennél a néma fekete doboznál, amit csak úgy ki lehet kapcsolni.

Túl az életközépen, még mindig nem tudom pontosan (honnan is tudnám…?), hogy mit jelent az „örökkévalóság”, „örök nyugalomra tér”, de mióta Ősziback jobb létre szenderült, folyton azt érzem, és egyre jobban hiszem, hogy igenis, van tovább.

“Némelyek előremennek, és várják azokat, akiknek dolguk van még a földön. Néha a gyermek megy előre, néha a szülő. De a Teremtő úgy osztotta be, hogy aki csillagok fölé kerül, legyen, aki várja őt ottan.” Gárdonyi Géza