Édesapám sírja felett beszélgettünk középső szülött, angyallá lett gyermekemről.
– Szoktad érzékelni az életét?
– Hm. Az életét nem, de a létét igen. A LÉTét.
– Nem furcsa?
– Nem. Illetve pontosítok. Nem az ő léte a furcsa, hanem az én életem. Az, hogy belecsíphetek az arcomba, az hogy illatokat érzek, az, hogy beszélek, s hogy mi végre mindez?
Megjegyztem még, hogy beszélni is szoktam hozzá, csendben, magamban: megkérdezem olykor, hogy mit szól egy-egy lépésemhez, amire éppen készülök, mit tenne a helyemben.
Ne kérdezzétek, hogy válaszol-e, mivel annyi történik bennem, hogy a kérdéssel kapcsolatban érzéseim támadnak. Pro, vagy kontra.
Ma sem döntöm el tehát, hogy elhunyt szeretteinkkel tudunk-e, lehet-e kommunikálni, van-e jele az ő létezésüknek.
Ez mindenkiben hite szerint alakul ki, s az úgy van jól.
Mindenki szabad akaratából azt érezheti, gondolhatja ezzel kapcsoltatban magában, amit szeretne, ami jól esik.
A válasz belül van.
Láttam tegnap a temetőn egy idős bácsit. Alig hallhatóan, de fennhangon beszélt a kedveséhez. Valószínűleg így tudta kezelhetővé tenni a gyászát.
S talán ez a lényeg, hogy kezeljük valahogy a gyászunkat. Vegyünk róla tudomást, hogy gyászolunk, rövidebb, vagy hosszabb ideig.
Szoktam mondani, hogy ha távol tartjuk a gyászt, néha utánunk kúszik, hogy megmutassa magát.
Ha kimész a temetőre, tapasztalhatod, hogy mennyien gyászolnak, emlékeznek.
Menj ki Te is, és láthatod, hogy nem vagy egyedül. Nem kell egyedül lenned.
Ha mégse mennél, szakíts időt otthon az emlékezésre. Tedd meg ezt magadért! Biztos Ők is így akarnák.
Kedveseim!
A földi élet kettőssége, hogy egyidejűleg létezik a „bent” és a ”kint”.
Odabent egy isteni eredetű, sokrétű Tudat érzékeli az érzékszerveken keresztül a kinti forgatagot. Legjobb ismertető erre például a gondolatban előállítható végtelen nagy (végtelen kicsi) fogalma, amit odakint, földi körülmények között megvalósítani teljesen esélytelen.
Rudolf Steiner mérnöki pontossággal elemzi, hogyan jutottunk ide, ki ez a lény, aki születik-meghal, de Isteni eredettel rendelkezik. A bukott Istenek, az úgynevezett Holdlények voltak azok, akik a teremtett Embert érző lénnyé változtatták, azelőtt kozmikus tükörként sugározta szét Isten dicsőségét, most születik, megbetegszik és meghal. Ez az ára annak, hogy nem kozmikus tükör többé.
Emberré lettünk így (ez kristálytiszta szellemi sík, nem földi valóság), pusztulva és születve. De a tudat egy része a mennyei síkon van, ahová mindenki érkezik egyszer-egyszer. Ebből a dimenzióból fakad az intuíció: és természetesen távozott szeretteink, bár nem úgy, ahogy képzeljük, jelezhetnek nekünk ebből a magasabb dimenziójú világból. Ott ugye minden nagyon más: a fő lényeg, a Lélek megszabadul a földi emlékektől, kapcsolatoktól, ami egy hologram formájában marad meg örökké, és azzal lehet beszélgetni, asztalt táncoltatni – minden tud, hisz ő az a leélt (egy kicsi) élet. A Lélek örökkévaló, és egy menetben legalább 1100 ilyen életet kell leélnie, hogy nyugalomba jusson.
Krisztus mondja: Engedjétek hozzám a kisdedeket, mert övék a Mennyeknek országa. A földön leélt élethossz harmadát teszi ki az a földön mért idő, míg odafenn lebányásszák a Lélekről a földön átélt eseményeket. A kisdedekkel nincs macera, mert nem éltek meg szinte semmit, nyomban mehetnek a mennybe, újabb bevetésre (tehát övék a mennyeknek országa, ugye?). Szóval mérnöki szemmel ez egy hatalmas, csodálatos rendszer, ebben élünk és meghalunk, még ha nem is értük, miért.
Ahogy Kosztolányi írja versében: … Egy hatalmas Úr vendége voltam…