Vasárnap a kora esti nyugalomban üldögélek a teraszon a hintaszékben.  Lizike körbe-körbe jár, majd keres egy alkalmas helyet a diófa tövében, ahová komótosan leheveredik. A szürkületben még jól látszik a zsenge fű a terebélyes korona alatt.

Régebben nem nagyon nőtt ott semmilyen aljnövényzet. Gyakran előfordult, hogy egyszerre 7 gyerek ugrált a fa körül, tányérhintázott, koptatta a talajt a biciklikkel, vagy a műanyag motorokkal.  Olyan vígan csipogtak, mint most a rigók és társaik.

A kapu felé is egészen magas már a fű, azelőtt soha nem érte el a mostani méretét. Lizike ugyanis minden erre járó vándort futva üdvözölt, boldogan rohangált fel – alá. Most sajnos sántikál, így kevesebbet mászkál arra. Túlzás lenne azt mondani, hogy öreg, inkább csak egy kicsit idős, a tekintete még most is igen huncut és játékos. Mégis kicsit eljárt felette az idő.

Most, hogy az idős és időtlen dolgokról elmélkedek, kimondom, hogy már három év telt el azóta, hogy  Bogi az angyalokhoz költözött. Az elmúlt évben kivettem egy nap szabadságot április 12-re, így időt szentelve az emlékezésre. Akkoriban jól esett egy-két feketés ruhadarabot is magamra ölteni.

Ebben az évben nem mentem szabadságra, mivel a nagy nap egybe esett az iskolás napjaimmal. Sokat méláztam azon, hogy most mi lenne a jó? Megállni, szünetet tartani, elmélkedni, visszanézni?

Másként döntöttem. Mentem iskolába. Ha kihagyom a három napot, akkor tolódik az egész, legalább egy fél évvel, mert ezt a szakaszt csak jóval később tudnám pótolni. Arra gondoltam, hogy mivel már sok időt és energiát fektettem ebbe a dologba, nem halogatom. Az iskolát választom. Bogi is erre ösztönözne, hogy menjek tovább. Az első két nap egészen jól ment, a harmadik reggelen azonban némi üzemszünetre volt szükségem. Szerencsére olyan toleráns csoportba kerültem, hogy hamar átlendültem a hangulaton, még, mielőtt az érzelmeim elragadtak volna.

Persze, azt is mondhatnám, hogy érdemes lett volna rögtön megélni  az érzelmeket. Ez így van, csak talán most jobb volt nekem, hogy bárhol és bármikor nem hagytam kitörni a vulkánt. Volt rá azóta alkalmam.

Most is, ahogy ülök a hintaszékben a teraszon, magával ragadnak az érzések, az emlékek. Hogy hogyan? Mélyen, de nem olyan keservesen. Picit, talán még mindig úgy, hogy egyik szemem sír, a másik meg nevet, mert annyi, de annyi kedves emlék fűz Bogihoz, hogy ez az évforduló egyszerre jó apropója is annak, hogy a kellemes emlékek között úszkáljak.

Szinte hallom a gyermekek boldog zsivaját…

Majd észreveszem, hogy a diófa egyik közeli ágán egy feketerigó ugrál felfelé és hívogatja az övéit. Gyönyörködök a frissen ültetett muskátlik és árvácskák rózsaszínben, sárgában és lilában pompázó virágaiban. Mert itt a tavasz és amerre csak nézek, az újjá éledő természet csodáit látom.