Olyan üres most ez a szoba. Nemrég még Őszibarack is itt csicsergett. Eltelt egy év azóta, hogy elköltözött az angyalokhoz. Egyszerre hosszú és egyszerre rövid az egy év. Iszonyatosan hosszúnak tűnik, ha arra gondolok, hogy ezt az időt mind Nélküle töltöttem. Rövid, mert olyan gyorsan elszállt, hogy alig emlékszem belőle valamire. Talán azért, mert olyan sok dolog történt, hogy szinte idő sem volt átélni, megélni a pillanatokat.

Néha arra gondolok, hogy milyen jó lenne a kórházban történeket elmesélni valakinek. A főbb mozzanatokról tud a család, barátok, mégis vannak olyan dolgok, amelyeket csak ketten ismerünk Őszibarackkal. Talán nem is tartozik senki másra, ezért tartogatok sok mindent arra az esetre, ha kinőne az írói vénám, amellyel aztán virágnyelven fogalmazhatok.

Addig is had fecsegjen a felszín, az is elég méretes:

Péntek este ismerős zajok szűrődnek be a kórházi ablakon. Pontosabban onnan tudom, hogy péntek este van, hogy felfigyelek arra a bizonyos kopogó hangra. Kipp-kopp, kipp-kopp, hangzik lentről. Összefolynak egyébként a napok, egyik követi a másikat.

Első emeleti, nagyjából 6 négyzetméteres szobánkban mindig történik valami, mégis a négy fal közötti élet kissé eltompítja azokat az érzékeket, amelyek az ablakon túli léthez szükségesek. Jó, hogy ilyen hangosan kopognak a bőröndöknek a pici kerekei, mert erre mindig felfigyelünk és ez is egy apró kapocs a „normális” élethez. Szinte érezzük, hogy mennyire fellélegeznek a diákok, amikor eljön a péntek este és végre utazhatnak haza egy kis pihenőre. Húzzák, vonják a bőröndjeiket a járdán. Néha még az e feletti örömüket is átérezzük. Mert bár tompulnak bizonyos érzékek, mások meg erősödnek. Erősödik a másik közelségének, rezdüléseinek az érzékelése.

Bent, a mi kis birodalmunkban nem csak egymás szusszanását érezzük, hanem azt is, ha a másik haja (Hm, a haja) kezd görbülni. Nincs álca, nincs hazugság, nincs játszma. Ebben a közelségben, amikor a két szív szinte összeér, nincs trükközés. A másik is én vagyok. Nincs hamis kártya, csak két őszinte tiszta szív van, valami olyan csoda, amitől egyszerre kiváltságosnak érzem magam, hogy én ezt átélhetem. Rögtön feledem is a bajokat.

Őszibarack távozásával egyszer csak vége szakadt a közelségnek. Az űr akkora, hogy szinte alig lehet betölteni. Lassan, mindennapos odafigyeléssel lehet csak, pontról pontra.
A fájdalom akkora, hogy a mértékét nem lehet meghatározni, nem lehet nem érezni, csak egyet lehet, megtanulni együtt élni vele.
Mégis, ami újra és újra átjárja a lelkemet, az a hála, hogy ilyen csodálatos közelségben lehettem Vele. Ez a hála képes enyhíteni a fájdalmat, hogy el kellett őt engednem. A hála, amelyet érzek, hogy bár nem tarthattam meg Őt, mégis ilyen bensőséges kapcsolatban lehettem Vele, nos ez az, amit szerintem úgy hívnak, hogy Kegyelem.