A jéghegy, vagy a piramis csúcsa?

Pár napja azon töröm a fejem, hogy vajon a látóterembe kerülő új meg új embereket hogyan lehet motiválni, mi lehet a boldogságuk forrása. Gyorsan megkerestem a motivációs piramist. Nézegettem: legalul a fizikai szükségletek, felette a biztonság szükségletek, majd a közösséghez tartozás szükséglete. Ahogy eddig eljutottam, egyszer csak elkezdtem önvizsgálatot tartani. Mi motivál engem most és mi motivált 2015. április 12-t követően?

Akkoriban, az első – nem is emlékszem, hány hétig tartó – sokkos állapot után, én mondom, szerintem semmi sem motivált.

Megszűnt az az élethelyzet, amiért bármelyik percben képes voltam elindulni és mindent megtenni a javulás érdekében. Rengeteg időm keletkezett. Feladat: nulla, TB kártya: nulla, munka/állás: nulla, erőnlét: nulla, közösséghez tartozás: nulla. Én legalábbis azt hittem, hogy nulla. Minden egy nagy nullának, vagy inkább dupla nullának tűnt.

Amikor eleinte kimentem az utcára, azt éreztem, mintha mindenki engem nézne. Nem akartam az a nő lenni, tudod, az, akinek elhunyt a gyereke leukémiában. Az egyik állás interjún elsírtam magam kis híján (erről már írtam korábban). Magamra húztam a páncélomat, csak kivételes embereket engedtem be a belső világomba. Társadalmon kívülinek éreztem magam.

Mégis, ott pislákolt valahol, mélyen az „alaprétegben” a belső tűz, aminek levegőre volt szüksége, s egy ici-pici rés is volt, amin az oxigén atomok egyesével be tudtak kúszni, hogy ébresztgessék a tüzet.

Rengeteget pihentem, hogy a fizikai erőnlétemet visszanyerjem. Méterről, méterre, egyre többet sétáltam.

Önéletrajzot írtam, százszor kijavítottam.

Segítséget kértem és kaptam: a hétköznapi hőseimtől, akik mellettem voltak és vannak  Sőt, sok-sok új hétköznapi hősöm is lett azóta.

Azóta, hogy rájöttem, a legnehezebb hozadéka az elmúlt életszakasznak az elszigetelődés: hogy vigyázok kinek mit mondhatok, hogy nem tudom, ki mit tud, hogy nem szeretném, ha a munkámat a történtek alapján ítélnék meg, hogy nehéz lett a metrózás, hogy a bevásárló túra gondot okoz, hogy a Balaton gyönyörű, de a partján ülve a fűbe kell kapaszkodnom, hogy ne érezzem úgy: a hullámok elsodornak.

Visszatérve a hétköznapi hősökre, hosszas álláskeresés után, egyik hősöm azt kérdezte:

  • Nem akarsz hozzánk jönni?
  • Dehogynem. Mikor?
  • Holnapután.

Mentem. Elvállaltam. Elindultam.

Puhatolóztam, hogy ki mit tud, kinek mit mondhatok, mennyire kell vigyázni a szavaimra. Alapvetően jól mentek a dolgok, mert szinte mindenki mindent tudott.

Nem úgy a következő helyen. Tettem a dolgomat, de közben összerezzentem a hány gyereked van kérdés hallatán. Telt múlt az idő és a rés a pajzson elkezdett nyiladozni. Kiderült, hogy egyik másik hétköznapi hősöm képben van és kezdett a gyermeklétszám kérdése is természetessé válni. Ez nem jelenti azt, hogy most majd kiírom a homlokomra, hogy 3 mínusz 1 az mégiscsak 3.

Az előrelépést az is nagyon segítette, hogy új környezetemben vannak, akik tudnak természetesen kérdezni. Így a korábban általam tabuként kezelt kérdés egyre jobban elvesztette tabu minőségét.

Örömmel jelentem, a motivációs piramison is feljebb léptem: a megbecsülési szükséglethez,  jelenleg pedig az önmegvalósítás szükséglete felé tartok. Lassan 2 év telt el.

Ami a legfontosabb azonban, hogy legnagyobb hőseim a gyerekeim, a párom, a család. Ők az alfa és az ómega. Ők a motivációm kulcsai.

Hogyan érdemelte ki a blogom ezt a címet?

Néhány évvel ezelőtt beszélgettem Őszibarack egyik tanárnőjével a folyosón. Mindig nagyon kedvesen nyilatkozott a lányomról, s akkor is így történt. Kérdeztem, hogy mi a véleménye, hogy állnak a dolgok? Azt mondta: Őszibarack elég sokat locsog, de ügyes nagyon és a jég hátán is megél majd.

Nagyon jól esett akkor ez a gondolat. Később, a betegség idején pedig még nagyobb jelentőségűvé vált. Bizony előfordult, hogy Őszibarack kedve nem volt éppen a tetőfokán, hiszen a folyamatos kezelésektől olykor elfáradt. Ilyenkor igen fontos volt, hogy átfordítsuk valahogyan a lefelé ívelő szakaszt, mivel sok-sok energiára volt szüksége a továbblépéshez.

Ekkor jött ez a mondat, ami mindig a segítségemre volt. Többször elmeséltem Őszibaracknak, hogy hogyan vélekedett róla a tanárnője, akit maga is nagyon tisztelt, szeretett, ezért volt igazán hiteles az üzenete.

Persze, az eredeti beszélgetés idején még semmi jele nem volt annak, hogy mit jelent majd a lányom életében a Jég háta. Azt sem lehetett tudni, hogy ilyen rövid időn belül ér Őszibarack a nagy kihívás mezejére.

Azt hittem annak idején, hogy a jég hátán megélni a szokásos életeseményeket jelenti majd, úgy, mint továbbtanulás, párválasztás, családalapítás, munkahelyi ez meg az…

Szintén évekkel ezelőtt, egy időben gyakran láttam egy plakátot, amely daganatos megbetegedéssel élő gyermekek támogatására hívta fel a figyelmet. Mindig méltatlankodtam, hogy miért kell kitenni közszemlére egy kisgyerek fényképét, szinte rosszul esett, hogy egyáltalán létezik ilyesmi.

Egy valamiben bizonyos vagyok: Őszibarack megélt a jég hátán, ameddig csak lehetett.

Betegségével megváltozott minden. Én is. Másként szemlélem az életet. Többé nem dugom homokba a fejem, ez is az oka annak, hogy elkezdtem a „Jég hátán – epizódok” írását.  Bízom benne, hogy Te/Ön, Kedves Olvasó találsz/talál olyan gondolatokat, amelyek saját életedben/életében is hasznosak lesznek majd.