Mire számítógép közelébe érek, hogy leírjam a gondolataimat, már gyakran hűlt helyét lelem az ihletett állapotnak.

Sok minden kavarog megint az elmémben. Valószínűleg, ez az éjszakáimra is jellemző lehet, mert mostanában élénkebben álmodok. Bogi még mindig nem szerepelt az éjszakai utazásban, a Szent László Kórház annál inkább: egy ismerősnek ígértem meg, hogy beviszem neki, amit kért, de nem találtam az oda vezető utat.

A Szent László Kórházba távolról sem olyan egyszerű bevinni dolgokat a Transzplantációs osztályon kezelt személynek. Na, nem azért mert nem szabad, hanem azért, mert igen szigorúak a szabályok. Mielőtt a steril boxba bejuttatunk valamit, mindent sterilizálni kell. A tollat, a papírt, a fürdő vizet, a szemetes zsákot, a felmosó vizet, az ivó vizet, a ruhát, az ágyneműt, a zsebkendőt, az ecsetet, a plüss figurát, az ételt. (Ó, te étvágygerjesztő sötétbarna izévé vált, valaha szebb napokat élt sült krumpli,…!)

A boxba belépő személy steril védőruházatot ölt, alatta frissen mosott, vasalt ruhát visel. (Megy ám a méregtelenítés, meg a fogyás is, nincs itt szükség fóliával körbetekert derékkal történő hosszútávfutásra.) Bemosakszik, mintha csak műtét elvégzésére készülne. A száján maszk, a kezén steril kesztyű, a fején hajháló. Hapcizni, orrot fújni a kísérő/társaságot biztosító személyzetnek bent nem lehet, enni, inni, nem lehet. Csupasz kézzel simogatni nem lehet. Ölelni? Jaj… Az ember alapvető szükséglete, azaz az érintés igénye, ezen körülmények között, sajnos jelentős mértékben sérül.

Ezt az állapotot is meg lehet szokni, az alkalmazkodás képessége erősödik.

Lizi kutyát simogatva jut eszembe mindig ez az időszak, meg az, hogy Bogi a naplóját is szerette volna bevinni a boxba. Korábban olyan tollal kezdte el írni a memoárját, amelyben „kiradírozható” a tinta. A sterilizálás során ez a tinta teljesen láthatatlanná vált, a hagyományos tollal írottak maradtak csak meg.  Ő tudta mit írt, nem igazán zavarta.  Engem annál inkább. Főleg Bogi távozása után. Mindenképpen el szerettem volna olvasni, nemrég azonban elszégyelltem magam. Magának írta és nem nekem, ezért elhatároztam, hogy a későbbiekben nem szeretném megfejteni a tinta helyén bemélyedésekkel fennmaradt írás értelmét. Mit számít, nem hozza vissza a gyermeket.

Tehát Lizi kutya továbbra is óriási inspirációt jelent számomra. Megérintem, simogatom, ő hozzám bújik, érzi a nehéz pillanataimat, olyankor még jobban dörgölőzik. Kora reggel, ha még pizsamában üdvözlöm, hát akkor a pizsamám lesz tele a szőrével. Ezt sem bánom újabban.  Letakarítom, lerázom a ruhámat, esetleg kezet mosok, vagy nem. Gyerekek, tessék kezet mosni, minden esetben, kutyasimogatás után! Hm. Vigyázzatok, nehogy… Figyeljetek oda, hogy… Ugye nem felejtettétek el, hogy… Hm, hm, hm. Megannyi jó tanács. Vagy nem.  Egy kutyát nem lehet úgy simogatni, hogy ne maradna utána néhány szál szőr a ruházaton.  Egy vízzel teli medencében sem lehet úgy üldögélni, hogy ne kerülne a hajunkra legalább némi vízpermet. Kutyát simogatni, vagy vízi élményt átélni, csakis odaadással lehet. Szeretni is inkább odaadással, s nem pedig elvárásokkal lehet, szerintem. Szerinted?