Ahogy a Hősök tere mellett hömpölyögtem a forgalomban, egészen megbabonáztak a fények. Budapest esti kivilágítása újból és újból elvarázsol. Már odafelé, a belváros irányába tartva valami különleges, mély nyugalom szállt meg. Néhány éve nem is gondoltam volna, hogy ismét veszem a bátorságot és megint autóba ülök, ráadásul kimerészkedek a kertváros határain túlra is. Talán nem tűnik ez nagy dolognak ma már: autót vezetni, nekem akkoriban mégis komoly hátrányt, s leginkább, visszaesést jelentett. Hazafelé mintha szivaccsal bélelt folyosón haladtam volna végig, s ez is elég különös, főleg, ha például a Stadionoknál, a Hungária körűt kereszteződésére gondolunk.
Mitől lettem ilyen bátor, mitől érzem azt, hogy a sokadik kátyúból is kimásztam? Rengeteg dolog segített, itt az ideje, hogy ezeket részletesebben is taglaljam, még akkor is, ha egyes témákat korábban már érintettem.
Ma is korán keltem, a belső csengő ébresztett. Folytatva az esti gondolatmenetet, pásztáztam az emlékeimet, közben görgettem a közösségi oldal lapjait. Megakadt a szemem a Bátor Tábor Lélekmadár táboráról szóló bejegyzésén, s erre gejzírként fakadtak fel az élmények.
Négy évvel ezelőtt pont ősszel kezdődött a bátortáboros utazásunk, amit az akkor már négy tagú családdal gondoltunk megjárni. Illetve, leginkább gondoltam, s a család többi tagja engedett a gyengéd erőszaknak. Akkor még ott tartottam, hogy a bennem levő fájdalom mértékét nem tudtam meghatározni, romokban hevertem. A kapuhoz közeledve legszívesebben visszafordultunk volna. Olyan érzésem támadt, mint amikor az autóban utasként nyomom a féket, de a fék érthető okokból nem reagál, így nem áll meg az autó, hanem tovább visz az úton.
Sok-sok félelem merült fel: mi lesz, ha el kell mesélnem a történteket, mi lesz, ha mások történetét hallgatva még inkább rosszul érzem magam, mi lesz, ha lefagyok egy-egy gyakorlatnál, mi lesz ha zokogásban török ki, mi, lesz ha nevetséges dolgot teszek? Mi lesz, ha, mi lesz, ha, mi lesz, ha….
A kapun belül az lett, hogy – mivel rendkívül kedves fogadtatásban részesültünk, minden tájékoztatást 
időben megkaptunk, minden családnak jutott külön kísérője, komoly szakmai hátteret véltünk felfedezni, s attól, hogy minden programban önként vehettünk részt – a stressz szintünk szépen lecsökkent, könnyebben kapcsolódtunk az eseményekhez, megerősödött a biztonság érzetünk.
Nagyjából egy év leforgása alatt még további két alkalommal táboroztunk. Egyértelműen elmondhatom, hogy igen komoly, pozitív irányú belső folyamatokat indítottak el bátorságpróbák: mint például a falmászás, kenuzás, csoportos játékok, színjátszás, kézműves foglalkozások, íjászat, vagyis az élményterápia.
Fontos talán még azt megjegyeznem, hogy azok a személyek, akik a Tábort,vagy az ehhez hasonlótevékenységeket támogatják, azoknak bőségesen megtérül a befektetése: tényleges változások indulhatnak el. Nem annyira a reklám helye ez, sokkal inkább a köszöneté.
Fotók: Bátor Tábor