Ugyan már, kit érdekel?

Korábbi bejegyzéseim kapcsán kaptam olyan visszajelzést, hogy minek kell a velünk történtekről beszélni. Sokat gondolkodtam ezen, s arra jutottam, hogy egyáltalán nem kell, de lehet, szabad közreadni érzéseket, élményeket, tapasztalatokat, mindezt azzal a szándékkal, hátha javára válnak annak, aki úgy dönt, hogy elolvassa.

Hogy kit érdekel? Sokakat. Még a buszmegállóban is.

A kezelések során főleg szombatonként tudtam hazalátogatni, ilyenkor valamelyik családtagom tudott bent lenni Őszibarackkal a kórházban. Igyekeztem minden percet kihasználni itthon, ezért csak este 7 óra körül indultam vissza. A buszmegálló olyankor, főleg télvíz idején, már eléggé néptelen volt, akárcsak a senki földje. Ballagtam a csomagjaimmal, ácsorogtam, fáztam.  Aztán észrevettem, hogy más is ezt az időpontot választotta az utazáshoz. Picit bátortalanul, de közelebb mentem, s kiderült, hogy ismerősbe botlottam. Beszédbe elegyedtünk, Őszibarack egyik, közelben lakó iskolatársa volt. Tökéletes természetességgel érdeklődött:

– Hogy vannak? Hogy van Ő?

– Köszönjük szépen, egészen jól, s Őszibarack is jól van a körülményekhez képest…

Bár nem mentünk bele a részletekbe, mégis érezni lehetett, hogy ez nem egy udvariassági beszélgetés.  Ez igazi, őszinte érdeklődés. Már nem is éreztem, hogy fázom. Máskor is megismétlődött még.

Úgy tűnik, ez a buszmegálló igen fontos hely lett az életemben. Nemrég egy újabb találkozásra került sor.  Egy fiatal nő várakozott ott babakocsival. Megint csak közelebb mentem. Őt is ismertem, üdvözöltük egymást. A babakocsiban pár hónapos kisgyerek mosolygott, róla kezdtünk el beszélgetni. Aztán minden átmenet nélkül jött a kérdés:

– Hogy vannak, mióta nincs már köztünk a kislány? Biztosan nehéz lehet.

– Igen, valóban az. Nehéz, de azért igyekszünk nap, mint nap picit továbblépni. – Tiszta, egyszerű, őszinte beszélgetés megint. Jól esett.

Gyakran előfordult velem, hogy elfogytak a szavak, nem akaródzott senkinek és semmit mondani. Az ilyen beszélgetések azonban mindig megkönnyebbülést okoztak és okoznak. Valahogy a barátok, rokonok, ismerősök mindig a legjobbkor hívtak, látogattak meg, vagy szólítottak meg a buszmegállóban.

Ezért aztán úgy hiszem, hogy ők az álruhás angyalok, akik „köztünk járnak”.