Jóság jószág

Kutyuli

A bejárati ajtót takarítom. Ennek két oka van. Az egyik az, hogy Lili kutyánk kiválóan megtanulta kezelni a kilincset. Két lábra áll, és már bent is van. Ettől az igénybevételtől újból és újból bevonat keletkezik a kilincs körül.

A másik, szintén nem elhanyagolható ok, hogy a hosszú önmegtartóztatás után remélem, az édesanyám végre újra átlépheti a küszöbünket, és azt szeretném, ha tisztaság fogadná.

Centiméterről centiméterre haladok, majd pedig nagyívű mozdulatokkal áttörlöm az egészet. Ugyanígy csináltuk a gyerekekkel, ha már unalmassá vált a kifestő füzet. Mindig bevontam őket a takarításba, kicsit arra is számítva, hogy a keresztezett mozgások az idegrendszerük fejlődésének is jót tehetnek.

Gyanítom, hogy az én idegrendszeremnek is használ most ez a fizikai aktivitás. Belül könnyű dolgom van, hiszen Lilike a résnyire nyitva hagyott ajtón nem tud kimenni. Abból az irányból nem ugrálja össze. Még nem jött rá magától hogyan jusson ki a szűk nyíláson, talán nekünk kell őt megtanítani erre. Csak egy éves múlt.

Az igazán nagy munka kívül vár. Fentről lefelé kezdem. Az ablak felett egy dísz lóg. Óvatosan arrébb húzom, féltem, nehogy leperegjenek róla a gondosan ráragasztott száraz virágok. Még Bogi készítette valamikor, talán 2014 telén, vagy 2015 tavaszán. Már nem is emlékszem.

Kérdem magamtól, hogy meddig lógjon itt? Nos, pontosan addig, amíg magától le, vagy szét nem esik. A lakásunk egyáltalán nem hasonlít múzeumra, így hát jó helye van itt ennek a kis dísznek, még akkor is, ha már kifakult az évek alatt.

Egy pillanatra az jut eszembe, hogy milyen jó lenne, ha Bogi küldene egy angyalt mellém. Már az is jól esne, ha azt hihetném, módjában áll.

Ugyanebben a pillanatban Lilike mellém telepedik. Őriz engem. Lehet, hogy…?

Lehet. Mindenkire rábízom, hite szerint döntse el, hogy lehetséges-e ez.

Lilikét nem szokta érdekelni, ha éppen be vagyok szűkülve, vagy olyan állapotban vagyok, amiről azt hiszem, ettől nincs lejjebb.

Őriz. Követ mindenhova. Közeledik. Mellém bújik. Addig meddig tolakszik, hogy már nem is bírom tovább. Közelebb engedem, egészen. Hangos nevetésben török ki, miközben a nevét szólongatom.

Hallgatom magam ahogy nevetek. Ez nem az a hang mint amit egy vicc hallatán szokás kiadni. Inkább kacagás, amolyan gyermeki, önfeledt, szívből jövő.

Lélektől való.

Sohasem sejtettem, hogy egy ilyen kis jószág ilyen angyali tettre képes, s azt sem hittem volna, hogy én meg képes leszek ennyire közel engedni magamhoz egy kutyust. Egy csoda lényt.

Reviczky Gyula: Pünkösd

(részlet)

Piros pünkösd, juttasd tiszta fényed’

Ma is minden bánkodó szivének,

Hogy ki tévelyg kétségbe’, homályba’:

Világitó sugaradat áldja.

Habozóknak oldjad meg a nyelvét,

Világositsd hittel föl az elmét.

Hogy az eszme szívből szívbe szálljon,

Diadallal az egész világon!

Piros pünkösd, szállj le a világra,

Tanits meg uj nyelvre, uj imára.

Oszlasd széjjel mindenütt az éjet,

Szeretetnek sugara, Szentlélek!

Sorban

bloghoz_orgona

Ma reggel úgy véltem, hogy én nem állok be a „boldog anyák napját kívánók” táborába.

Én ugyan nem. Nem bizony.

Ez a gondolat nagyjából egy negyed percig húzódott végig az elmémen , s utána mégis sorra vettem a jó kívánsággal ellátott képeket, zenéket a közösségi oldalon: BOLDOG ANYÁK NAPJÁT!

Egyre csak nőtt bennem a feszültség, hogy ezek szerint nekem ma boldognak kellene lennem, hiszen anya vagyok. Aztán meg eluralkodott rajtam a mélységes szomorúság, mivel anyaként éltem át a legnagyobb veszteséget.

Sorba elém kerültek a szülések, születések pillanatai.

Első alkalommal lassú, megfontolt születés,

másodszor gyors, villámhoz hasonló születés,

harmadszor megint lassú, megfontolt születés.

Az első ölelések, amikor a karjaimban tarthattam Őket.

Egy egész fényképalbum tárult elém. 1998., 2001., 2003.

Megtaláltam az ovis, általános iskolás rajzokat is a fejtetőm egyik zugában. Csupa szív, csupa derű, csupa mélyről jövő szeretet.

Az anyai létemhez társuló veszteség érzést újból és újból József Attila soraival jellemzem:

Kicsit kifordítva érzem ilyenkor:

„Világosodik lassacskán az elmém,

a legenda oda.

A gyermek, aki csügg anyja szerelmén,

észreveszi, hogy milyen ostoba.

Kit anya szült, az mind csalódik végül,

vagy így, vagy úgy, hogy maga próbál csalni.

Ha kűzd, hát abba, ha pedig kibékül,

ebbe fog belehalni.”

Kavarognak bennem a gondolatok. Zakatol a szívem, ami egy pillanatra mintha meg is akarna szakadni.  A torkomban gombóc. Ekkor a jótékony manók elkezdenek dolgozni és bekapcsolják az agyamban levő relét. Ez egy olyan szerkezet, amin van egy időkapcsoló. Az időkapcsoló akkor lép működésbe, amikor felismerem, hogy mit is érzek éppen: szomorú vagyok, mérges, kiábrándult, vagy inkább üresség van bennem. Amikor már kezdene elhatalmasodni rajtam a rossz hangulat, vagy eljutok arra a pontra, hogy ebbe én most beleroskadok, egyszer csak hopp: a relé átkapcsol egy másik működési módra.

Átlényegülök.

Jó érzéssel tölt el, hogy anya lehetek. Rajongásig szeretek. Meglágyul a szívem. Kitágul a tüdőm. Van kiért.

S beállok abba sorba. Be én!

A Boldog anyák sorát választom. Megemelem a jobb, majd a bal lábamat, s odalépek a számomra legmegfelelőbb helyre, ahol igazán én vagyok.