Valaki visszanéz a tükörből, de még nem látszik pontosan, hogy ki az.

Az udvaron áll egy öreg meggyfa. Tíz év is eltelt már azóta, hogy a törzse elkezdett korhadni. Bele költöztek még a hangyák is. Félő volt, hogy egyszer csak kidől, mert nem tudja tovább tartani magát (a terhét). Tanakodtunk, hogy mit tehetnénk. A szomszédságban lakó „vénekhez” fordultunk, akik azt tanácsolták, hogy kaparjuk ki a korhadt részt, betonozzuk be a helyét, így, mintegy mankóra támaszkodva, elbírja a majd a koronáját és a termését.

Úgy is tettünk, úgy is lett. Megkapta a protézist, ellenáll a legnagyobb viharoknak is.

Az ágakon is jelentkeztek korhadások, de azokat nem kapartuk ki, mert a fa magától is megbirkózott vele. U alakú szegéllyel kezdte elhatárolni a beteg részt. Miközben az új szövet egyre vastagabb lett,  a korhadt anyag mind kijjebb került, egyszerűen kivetette magából a fa.

A madarak is besegítettek a kóros anyag eltávolításába, a regenerálásba.

A gyógyulás igen lassan zajlott, igazából még most is tart. A meggyfánk, mindezek ellenére, finom gyümölcsöt terem évről évre, mindannyiunk örömére.

Amikor kimegyek a kertbe, úgy tűnik, egy teljesen új meggyfát látok, ami nem nagyon hasonlít a tíz évvel ezelőttire. Bár a gyökerei, s törzsének egy része az eredeti mintát hordozza, a mostani mivolta mégis más.

A tükörből visszatekintő személy is más. Valaki más. Hogy is lehetne ugyanaz, azok után, amin keresztül ment? Ha a történteket követően semmi sem változott volna benne, akkor úgy tűnne, minden hiábavaló volt. Erről szó sincs. Van ám konklúzió jó bőven. Egyikük ment, ő maradt. Ennek oka kell, hogy legyen. Az oka pedig egyszerűen: az élet.

A homály elszáll, a tükörben egyre jobban kirajzolódnak a körvonalak, s ami még fontosabb, életének gyümölcsei is  láthatóvá válnak. Számára is.