Tegnap reggel a kerti sétám során óriási élményben volt részem.  Bámultam a cseresznyefák alatt a lehullott lombot, ami teljesen befedi a talajt, mint egy pléd. Ahogy közelebb értem, furcsa érzésem támadt, valami szokatlant érzékeltem. Feljebb emeltem a fejemet, s rájöttem, hogy sokkal világosabb van a megszokottnál, mégpedig azért, mert a fa, lombjától megszabadulva nem képez most kuckót, ráadásul a kertnek ezen a szakaszán a kerítést jelentő épületet lebontották, csak egy faldarab maradt meg határjelzőnek.

Ez a kis mozzanat egyrészt azt jelenti, hogy már legalább másfél hete nem jártam a kertben. Másrészt, a hirtelen támadt világosság szinte bántotta a szememet. Kezdtem már megszokni a novemberi szürkeséget, félhomályt, kezdtem begubózni. Picit mérges is lettem, hogy hova fogok ezután bújni, ha sírni támad kedvem. A cseresznyefa teljesen kopasz, ráadásul itt ez a nagy fényesség, mit kezdjek vele? Itt állok pőrén, égi reflektorral megvilágítva.

Az átlagnál több szomszédunk van, mivel a hosszúkás kertünkhöz az egyik oldalról hat telek kapcsolódik, a cseresznyefás a hetedik, a ház hátánál, a kerttel párhuzamosan pedig a nyolcadik. Szép nagy a szomszédság és elmondhatom, hogy kellemesen eléldegélünk így együtt, a kerítések mentén szoktunk társasági életet élni. Visszatérve a tegnap reggeli sétámhoz,  akkor egyáltalán nem szerettem volna társasági életet élni, így kerestem a menedéket. Az egyik szomszéd is kijött, talán hogy megtapasztalja a reggeli nyugalmat. Tehát ott álltam pőrén, a kávém is elfogyott már, így az sem szolgáltatott alibit az ácsorgásra.  A kedves szomszéd, mintha csak kitalálta volna, hogy én inkább elbújnék most, meg ismer is már kicsit, sarkon fordult, teret engedett nekem.

Hosszú út van mögöttem Bogi távozása óta, de most mintha kicsit megrekedtem volna. Hogyan tovább?

Egy két hete egy könyvesboltban keresgéltünk egyik gyermekemmel, a kiszemelt könyv azonban épp hiánycikk volt, így körülnéztünk, csak úgy. Ekkor kezembe került Szondy Máténak az Olvadás című írása. Ó, milyen stílusos. Jég hátán. Olvadás. Nézegettem, forgattam, s ezt találtam: „Tímea élete fia elvesztésekor, tizenegy éve megdermedt, azóta a múltat éli át újra és újra.”

Hűha, gondoltam, most, hogy elakadást érzek, pont ez az amit szeretnék elkerülni, hogy hosszabb időre, akár egy évtizedre is megdermedjek.

Megvettem a könyvet, aztán néhány napja vettem a bátorságot is, hogy elkezdjem olvasni.

Eljutottam ahhoz a részhez, ami engem is nagyon foglalkoztat, frusztrál, mintha naponta manipulálnám magam e miatt:

„Mit gondol, milyennek látják?- Nem is tudom, nem nagyon szoktam beszélni a magánéletemről…Egy ideig nem beszélek Tomiról, aztán egyszer csak közlöm, hogy egyébként meghalt a fiam…?”

Igen, ez az a pont, ahol elakadtam. Úgy döntöttem, hogy tovább olvasom a könyvet, a felhasznált irodalomban is sok hasznos címet találok, amelyeket érdemes felkutatni, elolvasni, bennük útmutatót fürkészni.

Megoldásokat keresek a mindennapi élethez, itt tartok. Lassan különválik bennem a fájdalom és a boldogság érzése. Azt tapasztalom, hogy e kettő nem zárja ki egymást. Nagyon fáj, mégis gyakran úgy érzem, hogy én vagyok a világ legboldogabb embere, mert Ők vannak, voltak. Ilyenkor egyenesen taszítom azokat a nézeteket, hogy a szülők fásultak, hogy öröm, vagy nehézség a gyerek. Természetesen, vannak ilyen állapotok, nekem is, de a boldogság maga ettől független. (Megint csak szerintem.)

Lizike révén megismerkedtem a szomszédokkal. A kapun keresztül simogatták, erre odamentem, mert látszott, hogy kutyuskánk, velem ellentétben, régi jó ismerősként üdvözli őket. Bemutatkoztunk:

– A Szomszéd, már három éve. – Nyújtott kezet az egyikük.

Három éve? Te jó ég! Már három éve és én nem tudom, hogy ki lakik a közvetlen szomszédságban? Három éve? Mi történt három éve? Három éve került kórházba Bogi és én három éve úgy járok, mint a lovak, szemellenzővel? (Később, a nap folyamán rádöbbentem, hogy annak már négy éve, hogy Bogi kórházba került.)

Lehetséges, hogy ami körülöttem történik, abból én jó ideje csak egy igen szűk szeletet látok. Ezért is örülök most az új ismeretségnek. Két új ember, akikkel össze lehet mosolyogni és szép napot lehet kívánni. A falak leomlanak lassan.

A kerítések is. Pont erről álmodtam mára virradóra. Ugyanezzel a szomszéddal határos kerítésünk kidőlt álmomban. Megjavítottuk ugyan, nem maradt átjáró, mégis kellemes érzés töltött el, ahogy közösen az új térelválasztón munkálkodtunk a szomszédokkal. 

Ugyanebben az álomban történt, hogy azt készültem elújságolni mindenkinek, hogy Bogi él. Bogi él. Bogi él. Olyan elevennek tűnt, és egészségesnek, hogy teljesen természetesnek éreztem a létét. 

Majd felébredtem, s végre megtört bennem a napok óta tartó közöny. Éber tudattal is magától értetődőnek éreztem az álmot, s vissza-, visszatért hozzám a következő gondolat:

“Monda néki Jézus: Én vagyok a feltámadás és az élet: a ki hisz én bennem, ha meghal is, él;

És a ki csak él és hisz én bennem, soha meg nem hal. Hiszed-é ezt? (János 11:25-26.)

Hiszem.

Régóta hanyagoltam a reggeli kávézást a kertben. Mindig túl sötét volt ébredés után ahhoz, hogy kint bóklásszak. Ma reggel, mire kimentem a kedvenc helyemre a két cseresznyefa közé, már  felkelt a nap. A madarak karnyújtásnyi közelségbe merészkedtek, élénken csiripeltek.

Ahogy a nap sugarai felolvasztották a hajnali dér okozta jeget a fűről, csak azt láttam, mintha milliónyi gyönggyel rakta volna ki a kertet a Jóisten,  megáldva így a mai napot, az emlékezés napját.