“jó néha sötétben a holdat nézni,
hosszan egy távoli csillagot igézni.
jó néha fázni, semmin elmélázni,
tavaszi esőben olykor bőrig ázni,
tele szájjal enni, hangosan szeretni.
jó néha magamat csak úgy elnevetni,
sírni ha fáj, remegni ha félek,
olyan jó néha érezni, hogy élek.”

(Anna & Barbies: Márti dala)

Furcsa, hogy már 2018-at írunk. Ez év áprilisában már 3 éve lesz, hogy Bogi nincs velünk. Írhatnám, hogy bizonyos formában mindig velünk lesz, meg hogy őrizzük az emlékét, meg hogy ott van minden fűszálban, bla – bla -bla. A nagy igazság azonban az, hogy mostanra tényleg leesett a tantusz. Úgy Isten igazából. Talán ezért éreztem hetekkel ezelőtt, hogy megrekedtem, talán ezért gondoltam arra, hogy keresek egy csoportot. Azért, mert már akkor leesni készült a tantusz, csakhogy én azt nem akartam elfogadni.  Mostanra világossá vált az a tény, hogy ezt az életet Nélküle fogom leélni, s ebben benne van az a felismerés is, hogy ez megy nekem. Megy. Élni. Örülni az életnek, Nélküle is… Erre ráébredni, nos, egészen ellentmondásos élmény volt.

Észrevehetően hosszabbodnak a nappalok. Ezt főleg délután veszem észre. A reggeli ébredéskor még eléggé sötét szokott lenni, így a kerti sétákat most hanyagolom. A napi felhangolás érdekében zenét szoktam hallgatni. Egész hosszú lejátszási listáim vannak, néhány dalt már számtalanszor meghallgattam, úgy, mint a kisgyerekek a kedvenc meséiket.

Nekünk, a gyerekekkel a Téli tücsök meséi volt az egyik kedvelt olvasmányunk. Minden télen elővettük, még a kórházban is Bogival. Mi is olyanok voltunk, mint a tücsök, aki behúzódott a melegre és vágyakozva gondolt a nyárra, a szabad levegőre és a barátokra. A háromlábú kutyára. Azért háromlábú, mert az egyik lábát, sérülés miatt kénytelen volt felhúzni, így csak a másik három lábán tudott járni.

Mintha csak megelevenedne most a mese, a valóságban a mi kutyánk is néha háromlábú. Sajnos,  Lizikének szintén fáj a lába. Gyógyítgatjuk, masszírozgatjuk, mert attól kienged a befagyott ízület. Jön a tavasz és ő is egyre jobban fogja magát érezni. A Téli tücsök meséit pedig félre tehetjük megint egy évig.

Visszatérve a zenehallgatáshoz, A dalok között jócskán van olyan, amelyik beindítja az érzelmi vihart. Ezt a jelenséget pozitívumként értékelem, mivel így felszínre tudnak kerülni az érzések, s akkor nem, vagy legalábbis kevésbé kínoznak nap közben. Hol és mikor is lehetne ezt a tevékenységet legkényelmesebben végezni, mint korán reggel, otthon?

Levezetésként olyan zeneszámokat szoktam választani, amelyek tényleg felhangolnak. Egyik kedvencemet be is csatolom, küldöm szeretettel: Chopin – Spring Waltz