Évek óta tervezem, hogy írok. A gyerekek már többször számon kérték, hogy mikor kezdek már hozzá a „könyvemhez”. Valahogy mindig a megfelelő alkalomra vártam, arra, hogy megjöjjön az ihlet. Az ihlet azonban csak rövid időre szokott meglátogatni, főleg a kora reggeli kerti sétáim során. Jön és megy, mert mire újra a házba érek, már sehol sem találom.
Legutóbb a hóvirágok nyűgöztek le, most meg már a krokuszok is el kezdtek hajtani. A két ihletett állapot között is született sok-sok kósza gondolat, amiről azt gondolom, érdemes közzé tenni. Mivel a gondolataim össze-vissza csaponganak, ezt a blogot is ilyen lazára tervezem. Inkább mindenféle témákról szeretnék írni, mint napi történésekről.

Lassan egy éve. Egy éve annak, hogy elvesztettük a gyermekünket, Őszibarackot. Azóta szinte folyamatosan, hol kisebb, hol nagyobb lelkesedéssel állást keresek. Küldözgetem az önéletrajzomat ide-oda. A feladat, hogy frissítsem a tartalmát, monumentálisnak tűnt.
Hogyan lehet egy önéletrajzba beleírni azt a majdnem két évet, amelyet beteg gyermekem ápolásával töltöttem? Mondhatnánk, hogy sehogy, mert nem tartozik senkire, és egyébként is, minden újabb állásra jelentkezéshez érdemes hozzáigazítani a CV-t. Ha pl. irodai állásra jelentkezek, kit érdekel a betegápolás?
Azt választottam mégis, hogy belefoglalom az önéletrajzomba: Betegápolás 2013-2015-ig. Életemnek ez a szakasza ugyanis annyira fontos, annyira meghatározó, hogy nem lehet csak úgy kihagyni, átsiklani felette, mintha meg sem történt volna. Jó lenne azt hinni, hogy nem történt meg, jó lenne ebben a rózsaszín ködben létezni, de akkor az élet nem vezetne sehová. Ezzel a történéssel együtt vagyok az aki vagyok, ez ma már szerves részem.
Elkészült az új önéletrajz, jöhetnek az interjúk. Na, abból nem volt túl sok, mégis mindegyik nagyon tanulságos volt, amikor az adott részhez érkeztünk.
Az első alkalommal sikerült megúsznom, akkor még három hónap sem telt el a tragikus naptól. Megúsztam, elhárítottam azzal, hogy ez egy családi ügy, nem szeretnék beszélni róla. A következő helyen már nem sikerült a tények tagadása, könnyek szöktek a szemembe. Hűha, talán nem ez volt a legjobb ütőkártya az állás megszerzéséhez. Kaptam akkor egy megjegyzést, hogy igen bátor cselekedet az, hogy ilyen háttérrel próbálok visszakerülni a nyílt munkaerőpiacra. Azóta próbálom megfejteni a mondatnak az üzenetét…
Aztán egy másik jóakaróm egyszer azt mondta, nincs jogom megosztani a fájdalmamat. Talán nem így értette, mégis így hangzott el. Ez a mondat igazán arcul csapott, mert én addig máshogy gondoltam. Természetesen nem osztottam meg az érzéseimet bárhol bárkivel, ezek után pedig még óvatosabbá váltam. Magamba fordultam, nagyon, nagyon. Azért maradt egy kis rés, amin hajlandó voltam néhány embert beengedni. Nekik is köszönhetem, hogy most elkezdtem írni és újra várom a tavaszt.

Ma reggel a madarak igen élénken csiripeltek napkelte után. Az tulipánok, nárciszok, jácintok már erőteljesen hajtanak, a málnán egy centis hajtások. Úgy tűnik, hogy az elmúlt ősszel ültetett meggyfa is megfakadt. A szőlő is várja már, hogy megkezdődjenek a tavaszi munkálatok.

„…mily égi csoda.”