“Uram …Őrizz meg attól a naiv hittől, hogy
az életben minden simán kell,
hogy menjen. Ajándékozz meg azzal a
józan felismeréssel, hogy a nehézségek,
kudarcok, sikertelenségek, visszaesések
az élet magától adódó ráadásai,
amelyek révén növekedünk és érlelődünk.”
Antoine de Saint Exupéry imája

Tegnap különleges színházi előadáson vettem részt, egy tragikus eseménysorozatot feldolgozó drámai bemutatón. Az első pár percben feltettem magamnak a kérdést, hogy mit is keresek én itt. A színpad közepén egyetlen koporsó díszeleg. Még nem vagyok túl a saját (had legyek önző) tragédiámon, tényleg nézni akarom én ezt? Korábbi írásomban ismertetett róka mivoltom kezdett rajtam eluralkodni. Mégis maradtam, meleg is volt bent – a színházba menet jól átfagytam -, a társaság is kedves volt nekem. Most, sokadszor, nem az észérvek alapján döntöttem – pl. hogy „ciki” egy zárt színházi kamarateremből lapos kúszással kimenekülni -, hanem legmélyebb érzéseim szerint. Kopogtattam a szívemen és megkérdeztem tőle, hogy meddig menekülsz? Maradtam és jól tettem. Teljes valómmal a művésznőre figyeltem, így kivételes élményben lehetett részem.

Rengeteg impulzust kaptam tegnap. Például azt, hogy folytassam az írást. Valljuk be, blog bejegyzéseim nem tömegtermékek, de azért van már közönsége, és ha maroknyi is, akkor is érdemes Nekik megírnom a gondolataimat, mert a közönség hálás.

Reggel még mindig az esti előadás hatása alatt álltam, találtam párhuzamokat bőven.

Az anya a koporsóra meredve mozdulatlanságba dermedt. Üres fejjel lesett maga elé, a tagjai elzsibbadtak, amikor a szertartáson fel kellett állni és indulni kellett – az útra –, bekapcsolt benne valami robot és az hajlította be a végtagjait, hogy járni tudjon.

A robot üzemmód igen hasznosnak bizonyult, hiszen az idő kereke forgott tovább, a gyomor korgott, az emésztés működött, a vesék is vágyták a vizet. A fizikum követelte jussát, a robot segített mindent megadni.  Egy idő után a robot lét kevésnek bizonyult, pislákolni kezdett benne a belső tűz is.

Az anya a táncot már rég abbahagyta, amit nagyon sajnált, mert már hosszú időt szentelt ennek a hobbijának. Mégis, az utóbbi években csak hézagosan tudott hódolni a szenvedélyének. A koporsós jelenet után következett az őszi évad a színházban, ahová táncolni járt. Újra kezdte.

Karok a magasban, hajlítás, lép, mellé, mögé, fel, tíz perc elteltével légszomja lett és a kimerültség miatt fél gőzzel táncolt csak tovább. Néhány lelkes alkalom után talált kifogást is, hogy miért ne menjen az órákra. Ősz, tél, új tavasz, nyár, ősz, tél, foghíjas táncórák. A fizikum rendeződött, sőt, erősödött, ezt persze a ritkán, de mégis látogatott táncóráknak is köszönhette. Az utóbbi télen a fizikális fejlődésen túl már sikerült örömöt is lelni a táncban. A táncóra látogatást felváltotta lassan a tánc. Hajlít, emel, mosolyog, lép, fordul, összemosolyog, nyit – zár – nyit. Nyit. Mosolyog.

Feléledt benne egy régi érzés is: színpadra vágyik.  Lassan színpadképes lesz. Nyit – a közönségre, a világra és mosolyog.

 

 

Holnap lesz két éve, hogy utolsó földi útjára kísértük Bogit. Szűk három és fél éve annak, hogy a betegségéről tudomást szereztünk.

Négy évvel ezelőtt pedig szép tavasz volt, amikor Bogi a kertünk egy kis sarkában kialakított egy ágyást, amit ő kezdett el gondozni. Petrezselymet is vetett. Szépen kikelt a vetemény, gondosan ápolta, amíg tudta.

Később már egyre kevésbé nyílt lehetősége a növények gondozására, ezért bekapcsolódott a család is a műveletbe. Telt, múlt az idő. A kert többi részének ápolására se jutott túl sok idő, lassan ligetesedni kezdett az udvar.

Aztán  eljött az idő és energiánk is maradt arra, hogy a kertet újra gondozásba vegyük. Aki erre jár, észlelheti is.

A petrezselyem az évek során – a hiányos gondozás ellenére is – megmaradt, minden évben újra elszórta magjait, amit most, 2017-ben újra elvetettünk egy új ágyásban. Szépen kikelt, még a szélsőséges időjárást is jól tűrte és különlegesen jó érzést jelent az anyai szívnek a kis növénykék látványa.

Így lett Bogiból Magvető, különleges Magvető. Szaladnak az évek egymás után, s az emlékeket átfesti az idő. Természetesen, adódnak olyan helyzetek, amikor az emlékek közül nem a legkedvesebbeket sikerül felidézni. Néhány napja az történt, hogy egy társaságban egy gyermek korábbi súlyos betegsége került terítékre. Hallgattam a beszélgetést, a kezeléssel járó puszta tényekről volt leginkább szó. Őszintén megmondom, kimenekültem a társalgásból, hiszen olyan húrokat pengetett meg bennem, amelyek nehéz eseményeket idéztek fel.  Akkor és ott eszemben sem volt ezeket idézgetni, ezért kiosontam. Osontam, mint egy róka, a saját emlékeim elől. Nincs lelkiismeret furdalásom e-miatt, hiszen én döntöm el, milyen impulzusokat mikor engedek be magamba. Tehát elfutottam, eltöltöttem a magam csendességében néhány percet, ez igazán jól esett, majd folytattam a napi tevékenységemet.  A csend átölelt. Néha tényleg a csend segít, nem pedig a locsogás.

Furcsa azt kimondani, hogy már két év telt el. Mintha tegnap történt volna minden, illetve néha, mintha mi sem történt volna. Húsvétra például majdnem plusz egy csoki nyulat vásároltam. Visszatettem, amikor a pénztárhoz értem.

Ha pedig ilyen közeli az élmény, arról még nem tudok kellő távolsággal írni. A távolság pedig arra jó, hogy enyhítse a fájdalmat.

A Magvetőről viszont jól esik mesélni. Bogi különleges Magvető volt, csak úgy, mint szerintem az összes gyerek.