Mostanában egyáltalán nincs kedvem kimenni a temetőre, még akkor sem, ha a családból valaki épp oda indul.
Lehet ennek is az eltelt hosszú idő az oka, ki tudja.
Szeretném azt mondani, hogy a dolgok lassan a helyükre kerültek, ez azonban egyáltalán nem igaz. Talán jobb, ha úgy fogalmazok: a dolgok kezdenek kezelhetővé válni. A dolgok felmerülő emlékek formájában érkeznek.
Valaki kérdezte tőlem hónapokkal ezelőtt, hogy milyen volt Ő. Erre a kérdésre azóta is keresem a választ. Nem tudom megmondani, frappánsan összefoglalni, hogy ilyen és ilyen.
Szerette az apró kincseket: a holmlokán várakozó legyet, a hegytetőn csillogó kavicsot, a vízparton heverő kagylót.
Szeretett színes papír galacsinból mintákat készíteni, jókat duruzsolni a barátokkal.
Szeretett mélyen az ember szemébe nézni és szerette átölelni a fa törzsét.
Szinte látom, ahogy végigszökken a hosszú folyosón.
Ahogy az emlékek érkeznek, érkezik rögtön a hasogató fájdalom, a hiányérzet is. Erre mondom, hogy a dolgok kezelhetővé válnak. A hasogató fájdalom ellenére nem roskadok össze, hagyom, hogy olyan gyorsan enyhüljön, mint ahogy jelentkezett. Hogy az arcom ilyenkor árulkodik-e valamiről, azt mások tudnák megmondani.
.. .egy folyosón álldogálva bámulom az előttem levő, papír galacsinból készült gyümölcskosarat, egy számomra ismeretlen gyermek alkotását.
Ez hívja elő az emlékeket és hopsz, már kezdődik is az időutazás. A gépem recsegve, ropogva földet ér. Kicsit megrázom magam, s akkor elém tárul a csodálatos régi világ. Elragadó.
