„Csak az olvassa versemet,
ki ismer engem és szeret” (József Attila)

…mert ezt a bejegyzést teljesen személyes hangvételűre terveztem. Az új évet tegnap is, és ma is azzal kezdtem, hogy reggel kivonultam a kertbe egy meleg tejeskávéval a kezemben. Régi szokásom ez, s ha olykor kihagyom, akkor nehezebben indul a nap. Ma reggel -5 fok volt, tiszta idő, sikerült a napfelkeltét is megörökítenem. A reggeli szertartáshoz hozzá tartozik Lizi kutya, aki, bár reszket a hidegben, mindig odaadóan üdvözöl, addig bújik, dörgölőzik, amíg meg nem simogatom. Aztán jön egy pár perces reggeli torna, majd a maradék kávé. Így megy ez évek óta. Ezt a néhány percet igyekszem eltölteni magammal akkor is, ha a körülmények nem ideálisak.

Az óévben több hónapon keresztül laktam az egyik klinikán, mint segítő családtag. Azon gondolkodtam, hogy mi tartott fenn akkor a víz tetején. Többek között ez a reggeli gyakorlat. Az automatás kávét sokan szidták, nekem mégis az volt a legfinomabb ital a világon. Kivonultam vele a kertbe, figyeltem, ahogy virágba borul az aranyvessző és napról napra egyre zöldebb lesz. Kutya pajtás nem volt ott, de az ég madarai társaságot szolgáltattak. A kertben eltöltött idő alatt „összerendeztem” magam, így tudtam aztán jelen lenni a nap további történéseiben. Mert akármilyenek is a körülmények, fontos, hogy igyekezzünk rendet tartani magunkban, magunk körül.

Az új évben azt kívánom, hogy mindenki találjon a nap folyamán legalább 10 percet, amelyet teljesen magára SZENTELhet, s így tudjon rendet teremteni kívül, belül. Boldog békeidőt mindenkinek!