“Minden betegség esetében a gyógyuláshoz vezető első lépés a diagnózis elfogadása.”

Suzanne O`Sullivan

A gyökérzetének a kiásása közben vettük észre, hogy közvetlenül az egyik gyökeréből új hajtás kezdett növekedni. Most arra számítok, hogy talán megerősödik. Még van remény.

Egyik délután bent felejtettem a pulóveremet az irodában, ezért visszafordultam. Rohantam felfelé a lépcsőn, pillanatok alatt felértem a második emeletre. Siettem, mert vártak rám. Minden nehézség nélkül, lazán felugráltam a fokokon.

Ez önmagában nem is lenne hírértékű, ha nem térne vissza folyton egy emlék 2014-ből. Bogi akkoriban a steril boxban tartózkodott. Az én testi tartalékaim kezdtek kimerülni. Ennek egyik jele az volt, hogy az amúgy sem alacsony vérnyomásom elkezdett még tovább emelkedni. Az itthoni automata mérővel már meg sem lehetett olykor mérni. Előtte, ameddig csak lehetett, próbálkoztam a természetes módszerekkel, sokáig sikerült is fenntartani az egyensúlyt.

Egyik este – a kórházból hazafele –  rohantam a villamoshoz, hogy minél előbb hazaérjek. A pulzusom az égig emelkedhetett, mert szinte kívülről lehetett számolni a szívdobbanásokat.

Ez a figyelmeztetés azonban nem bizonyult elegendőnek. Mintha mi sem történt volna, tettem a dolgomat tovább. Néhány nappal később már napközben kezelhetetlen volt a vérnyomásom, én azonban nem akartam orvoshoz menni, nem akartam otthagyni Bogit egyedül a boxban. Visszatekintve, ez legkevésbé sem volt felnőtthöz méltó, értelmes döntés, hiszen óriási kockázatot vállaltam azzal, hogy kezeletlenül hagytam a magas vérnyomást. Fizikai raktáraimnak az apadása bizonyára az idegrendszeremet is érintette már akkora, képtelen voltam tisztán gondolkodni. Utólag azt hiszem, hogy fentről vigyáztak rám, mert én magamra biztos, hogy nem vigyáztam.

Amikor már tarthatatlanná vált ez az állapot, mégis szóltam a családomnak, kerestünk egy kardiológust, és kaptam is időpontot, s akihez – onnan, ahol Bogi tartózkodott –  csak át kellett volna ballagnom egy közeli épületbe.

Jó nagy köd boríthatta a fejemet, mert e helyett hazamentem. Alig vártam, hogy hazaérjek lepihenni. Miután a metróból kiszálltam, egy szembejövő úgy nézett rám, mint aki zombit lát. Hazaértem, lepihentem, de semmi változás. Ekkor taxit hívtam és elmentem oda, ahol az orvos fogadott, s a következőket mondta:

– Egész délután magára vártunk, hol volt? – Közben mérte a vérnyomásomat, és hozzá tette: – A lánya meggyógyul, maga meg tolókocsiba akar kerülni egy agyvérzés után?

Elfogadtam a kezelést. Másként alakult, Bogi ment, én meg maradtam.

Többet nem játszadozok a vérnyomással. Szépen, lassan stabilizálódott. Elhatároztam, hogy jobban figyelek magamra. 2015 őszén újra kezdtem a táncot. Az órákon eleinte utáltam, amit a tükörben láttam. Szinte úgy tűnt, hogy a mellkasom helyén csak egy vékony hártya van, s ki akar szakadni a belsőm. Lépésről lépésre haladtam. Szeretek gyalogolni, így egyre többet gyalogoltam.

Egy korábbi irodánkban is a lépcsőzést választottam lift helyett. A földszinten volt egy kávé automata, ahhoz legalább kétszer lementem naponta.

Igyekszem egyre többet mozogni, eleget pihenni. Már tapasztalom is ennek a hozzáállásnak a jótékony hatását. Mostanra végig csinálok akár 3-4 órányi táncórát is, anélkül, hogy kimerülnék.

Rengeteg embernek hálás vagyok azért, hogy ezt megtehetem. Elsősorban a családomnak, akik itthon sokat segítenek a házimunkában, mindenben. A tánctanáromnak, aki biztatott az újra kezdésre. A barátnőmnek, aki, ha leeresztettem, mindig a kezét nyújtotta, s a kollégáimnak, akiknek igazán meg tudtam nyílni. Most megint, szinte fel sem tudom sorolni, mennyien álltak és állnak mellettem, akikről tudom, hogy őszintén érdekli őket a hogylétem.

Átnéztem megint a korábbi írásaimat, de most sem találtam meg, hogy ezt a történetet elmeséltem-e már. Lehet, hogy igen, de akkor biztos, hogy nem ebben a megvilágításban. Korábban még nem tudtam volna elmesélni, hogy, hurrá, már két emeletnyi lépcsőn is fel tudok szökkenni, rosszullét nélkül.

Kicsit keresgéltem a korábbi írásaim között, hátha megtalálom mostani mondanivalómnak az előzményeit. Nem jártam sikerrel.  Találtam valami mást. Eredeti terveim szerint teljesen inkognitóban szerettem volna ezt a blogot szerkeszteni. Kapóra jött, hogy Bogit Őszibaracknak neveztem a frizurája miatt. Magamat pedig nem neveztem meg sehogy. Mivel már rég kiengedtem a szellemet a palackból, az az érzésem támadt, hogy ideje felvállalnom magamat, s ha valaki magától még nem jött volna rá, akkor közzéteszem, hogy Admin=Kövesdiné Mihály Melinda. Talán azért fontos most nekem ez az azonosítás, vagy azonosulás, hogy a Történetre ne idegenként tekintsek, hanem úgy bánjak vele, mint a lényemnek egy meghatározó részével. Ez is én vagyok.

Tehát amit kerestem a régi írások között, az a Meggyfa volt. Az udvarunkon álló Meggyfának is különleges a története. Nagyon-nagyon öreg darab. Jó ideje beleköltöztek a hangyák, a törzse odvas volt már évekkel ezelőtt. Kikapartuk a korhadt részeket és betont tettünk a helyére. Ez lett a protézise a fának. Még az is lehet, hogy ennek az eljárásnak köszönhetően akkor sikerült meghosszabbítani az életét. Ezen a fán tanultak a gyerekek fára mászni.

Termett is szépen, minden évben pont annyit, hogy néhány üveg lekvárt is tudtam készíteni belőle. Most is a befőzési időszak miatt kezdtem el jobban figyelni rá. Sok öreg ágat metszettünk le tavasszal, mégis voltak rajta friss hajtások is, szépen kezdte hozni a termést. Aztán meg is érlelte, ekkor azonban valami történt vele. Reggel, amikor magoztam a meggyet, arra lettem figyelmes, hogy egyre több rajta a kókadt, lógó levél. Később közöltem a gyerekekkel, hogy lehet, hogy ki kell vágni majd a fát, úgy néz ki, rohamosan szárad el, főleg az egyik ága.

Erre az egyik gyermekem fűrészt, fejszét fogott, s nekiesett a beteg rész eltávolításának, hátha így elejét lehet venni a további romlásnak.  Gondos anyukaként beszálltam a műveletbe, nehogy valami sérülés legyen belőle.

Mintha egy újabb esélyt akartunk volna adni neki – legalábbis, a gyerekek viselkedése ezt sugallta. Valamit tenni kellett, nem lehet csak úgy hagyni elszáradni, várni a végét.

Ha egészen őszinte akarok lenni, akkor itt megjegyzem, hogy jómagam már reggel belenyugodtam abba, hogy a Meggyfával valami történni fog. Valami, így nevezem, mert kimondani azért magam sem tudom oly egyszerűen.

Hogy mi lesz a vége? Mikor lesz vége? Egyikünk sem tudja. Isten tudja. A fa koronája a legkevésbé sem mondható terebélyesnek, most mégis mentes a száraz ágaktól, korához képest egész tűrhetően néz ki.

Bízunk benne, hogy a gondoskodás után még kitart valameddig, mindannyiunk örömére.