“Minden betegség esetében a gyógyuláshoz vezető első lépés a diagnózis elfogadása.”
A meggyfa beteljesítette a sorsát. Az a rengeteg gyümölcs…
A gyökérzetének a kiásása közben vettük észre, hogy közvetlenül az egyik gyökeréből új hajtás kezdett növekedni. Most arra számítok, hogy talán megerősödik. Még van remény.
Egyik délután bent felejtettem a pulóveremet az irodában, ezért visszafordultam. Rohantam felfelé a lépcsőn, pillanatok alatt felértem a második emeletre. Siettem, mert vártak rám. Minden nehézség nélkül, lazán felugráltam a fokokon.
Ez önmagában nem is lenne hírértékű, ha nem térne vissza folyton egy emlék 2014-ből. Bogi akkoriban a steril boxban tartózkodott. Az én testi tartalékaim kezdtek kimerülni. Ennek egyik jele az volt, hogy az amúgy sem alacsony vérnyomásom elkezdett még tovább emelkedni. Az itthoni automata mérővel már meg sem lehetett olykor mérni. Előtte, ameddig csak lehetett, próbálkoztam a természetes módszerekkel, sokáig sikerült is fenntartani az egyensúlyt.
Egyik este – a kórházból hazafele – rohantam a villamoshoz, hogy minél előbb hazaérjek. A pulzusom az égig emelkedhetett, mert szinte kívülről lehetett számolni a szívdobbanásokat.
Ez a figyelmeztetés azonban nem bizonyult elegendőnek. Mintha mi sem történt volna, tettem a dolgomat tovább. Néhány nappal később már napközben kezelhetetlen volt a vérnyomásom, én azonban nem akartam orvoshoz menni, nem akartam otthagyni Bogit egyedül a boxban. Visszatekintve, ez legkevésbé sem volt felnőtthöz méltó, értelmes döntés, hiszen óriási kockázatot vállaltam azzal, hogy kezeletlenül hagytam a magas vérnyomást. Fizikai raktáraimnak az apadása bizonyára az idegrendszeremet is érintette már akkora, képtelen voltam tisztán gondolkodni. Utólag azt hiszem, hogy fentről vigyáztak rám, mert én magamra biztos, hogy nem vigyáztam.
Amikor már tarthatatlanná vált ez az állapot, mégis szóltam a családomnak, kerestünk egy kardiológust, és kaptam is időpontot, s akihez – onnan, ahol Bogi tartózkodott – csak át kellett volna ballagnom egy közeli épületbe.
Jó nagy köd boríthatta a fejemet, mert e helyett hazamentem. Alig vártam, hogy hazaérjek lepihenni. Miután a metróból kiszálltam, egy szembejövő úgy nézett rám, mint aki zombit lát. Hazaértem, lepihentem, de semmi változás. Ekkor taxit hívtam és elmentem oda, ahol az orvos fogadott, s a következőket mondta:
– Egész délután magára vártunk, hol volt? – Közben mérte a vérnyomásomat, és hozzá tette: – A lánya meggyógyul, maga meg tolókocsiba akar kerülni egy agyvérzés után?
Elfogadtam a kezelést. Másként alakult, Bogi ment, én meg maradtam.
Többet nem játszadozok a vérnyomással. Szépen, lassan stabilizálódott. Elhatároztam, hogy jobban figyelek magamra. 2015 őszén újra kezdtem a táncot. Az órákon eleinte utáltam, amit a tükörben láttam. Szinte úgy tűnt, hogy a mellkasom helyén csak egy vékony hártya van, s ki akar szakadni a belsőm. Lépésről lépésre haladtam. Szeretek gyalogolni, így egyre többet gyalogoltam.
Egy korábbi irodánkban is a lépcsőzést választottam lift helyett. A földszinten volt egy kávé automata, ahhoz legalább kétszer lementem naponta.
Igyekszem egyre többet mozogni, eleget pihenni. Már tapasztalom is ennek a hozzáállásnak a jótékony hatását. Mostanra végig csinálok akár 3-4 órányi táncórát is, anélkül, hogy kimerülnék.
Rengeteg embernek hálás vagyok azért, hogy ezt megtehetem. Elsősorban a családomnak, akik itthon sokat segítenek a házimunkában, mindenben. A tánctanáromnak, aki biztatott az újra kezdésre. A barátnőmnek, aki, ha leeresztettem, mindig a kezét nyújtotta, s a kollégáimnak, akiknek igazán meg tudtam nyílni. Most megint, szinte fel sem tudom sorolni, mennyien álltak és állnak mellettem, akikről tudom, hogy őszintén érdekli őket a hogylétem.
Átnéztem megint a korábbi írásaimat, de most sem találtam meg, hogy ezt a történetet elmeséltem-e már. Lehet, hogy igen, de akkor biztos, hogy nem ebben a megvilágításban. Korábban még nem tudtam volna elmesélni, hogy, hurrá, már két emeletnyi lépcsőn is fel tudok szökkenni, rosszullét nélkül.