Kicsit keresgéltem a korábbi írásaim között, hátha megtalálom mostani mondanivalómnak az előzményeit. Nem jártam sikerrel.  Találtam valami mást. Eredeti terveim szerint teljesen inkognitóban szerettem volna ezt a blogot szerkeszteni. Kapóra jött, hogy Bogit Őszibaracknak neveztem a frizurája miatt. Magamat pedig nem neveztem meg sehogy. Mivel már rég kiengedtem a szellemet a palackból, az az érzésem támadt, hogy ideje felvállalnom magamat, s ha valaki magától még nem jött volna rá, akkor közzéteszem, hogy Admin=Kövesdiné Mihály Melinda. Talán azért fontos most nekem ez az azonosítás, vagy azonosulás, hogy a Történetre ne idegenként tekintsek, hanem úgy bánjak vele, mint a lényemnek egy meghatározó részével. Ez is én vagyok.

Tehát amit kerestem a régi írások között, az a Meggyfa volt. Az udvarunkon álló Meggyfának is különleges a története. Nagyon-nagyon öreg darab. Jó ideje beleköltöztek a hangyák, a törzse odvas volt már évekkel ezelőtt. Kikapartuk a korhadt részeket és betont tettünk a helyére. Ez lett a protézise a fának. Még az is lehet, hogy ennek az eljárásnak köszönhetően akkor sikerült meghosszabbítani az életét. Ezen a fán tanultak a gyerekek fára mászni.

Termett is szépen, minden évben pont annyit, hogy néhány üveg lekvárt is tudtam készíteni belőle. Most is a befőzési időszak miatt kezdtem el jobban figyelni rá. Sok öreg ágat metszettünk le tavasszal, mégis voltak rajta friss hajtások is, szépen kezdte hozni a termést. Aztán meg is érlelte, ekkor azonban valami történt vele. Reggel, amikor magoztam a meggyet, arra lettem figyelmes, hogy egyre több rajta a kókadt, lógó levél. Később közöltem a gyerekekkel, hogy lehet, hogy ki kell vágni majd a fát, úgy néz ki, rohamosan szárad el, főleg az egyik ága.

Erre az egyik gyermekem fűrészt, fejszét fogott, s nekiesett a beteg rész eltávolításának, hátha így elejét lehet venni a további romlásnak.  Gondos anyukaként beszálltam a műveletbe, nehogy valami sérülés legyen belőle.

Mintha egy újabb esélyt akartunk volna adni neki – legalábbis, a gyerekek viselkedése ezt sugallta. Valamit tenni kellett, nem lehet csak úgy hagyni elszáradni, várni a végét.

Ha egészen őszinte akarok lenni, akkor itt megjegyzem, hogy jómagam már reggel belenyugodtam abba, hogy a Meggyfával valami történni fog. Valami, így nevezem, mert kimondani azért magam sem tudom oly egyszerűen.

Hogy mi lesz a vége? Mikor lesz vége? Egyikünk sem tudja. Isten tudja. A fa koronája a legkevésbé sem mondható terebélyesnek, most mégis mentes a száraz ágaktól, korához képest egész tűrhetően néz ki.

Bízunk benne, hogy a gondoskodás után még kitart valameddig, mindannyiunk örömére.