Kibújtam a cseresznyefák árnyékából. Reggeli elmélkedéseim helyszínét áthelyeztem a Bogi emlékére ültetett fűzfához. A tegnapi és az éjszakai nagy eső után a hűvös szellő az arcom bal oldalát legyezgette, a jobb oldalát pedig a felkelő nap melengette. A szőlő levelein vízcseppek csillogtak. Amikor meglengette őket a szél, úgy villogtak, mint az a led égősor, amit tegnap az egyik gyalogátkelő helynél láttam.

A fűzfa levetette az elsárgult leveleit. Nehezen bírja a nagy meleget, s talán azt is, hogy a korábbi élőhelyétől egészen távolra került, nincs vizes, vagy nyirkos felület a közelében. Lehet, hogy még nem vert teljesen gyökeret, kevés lehetett neki a 4 év ahhoz, hogy elérje a talajvíz szintjét. Így aztán, egyik családtagom szavaival élve, minden nyáron meghal egy kicsit. A héten már kezdtem szomorú lenni amiatt, hogy talán feladja a küzdelmet az itteni szélsőségesnek mondható időjárással szemben. Gyorsan Bogi felé kanyarodtak a gondolataim. Ugye nem kell Bogi után az ő emlékét szimbolizáló fát is elveszítenem? Két nappal ezelőtt erre még nagy esélyt láttam, mára viszont az eső javított a helyzeten. Picit jobban belegondolva azonban arra jutottam, hogy a fűzfa sorsán nem érdemes rágódnom, nem érdemes hozzá túlságosan ragaszkodnom, majd a természet megoldja, én pedig addig is locsolgatom, amikor igényli. A fűzfán kívül is bőven van mit elengedni.

Az emlékek között időzve rájöttem, hogy – bár szörnyű ezt kimondani, leírni – akadnak pillanatok, rövidebb időszakok, amikor Bogi emléke a ködbe vész. Ez nem jelenti azt, hogy el is felejtettem, csak azt, hogy nincs látótávolságon belül.

Máskor, amikor a valóságra ráébredek – pontosabban, főleg reggelente, amikor felébredek – az az érzésem támad, hogy amikor kimegyek a konyhába, talán ott ül már. Egészen elevennek tűnik ilyenkor.

Néhány éve, amikor még minden nagyon friss volt, amikor nem hittem, hogy Nélküle is van élet, el sem tudtam képzelni, hogy pl. szálló vendégeket engedjek az otthonomba, vagy jól érezzem magam az udvarunkon egy kisebb társasággal, grillezés közben. Arra is gondoltam, hogy, mivel nem vagyunk már nagycsaládosok sem – ami az egyik legfurcsább dolog a mostani életemben – felesleges egy hétszemélyes autót üzemeltetnünk, mivel még az egyik nagymama is elfér egy ötszemélyesben.

Majd az élet úgy hozta, vagyis – Orvos-Tóth Noémi szavaival élve – az élet úgy nőtte körbe a gyászt, hogy mégis jó szolgálatot tesz a hét ülés a négy keréken, meg az ággyá nyitható kanapé és a grillrács is.

Ami továbbra is gondot okoz, annak megértése, hogy ilyen születési sorrend mellett, hogy vehette kezdetét ez a távozási sorrend?  Nem hinném, hogy egyedül vagyok azzal, ha olykor felteszem a kérdést, miért Ő, miért nem én, az idősebb.

Erre pedig valahonnan az a megnyugtató válasz érkezik, hogy bizonyára azért, mert várnak még rám csodák.