Már egy hete jósló fájásaim voltak. Annyira lágyak, hogy ügyet sem vetettem rájuk. A hét elreltével hirtelen felgyorsultak az események. Az orvosom ügyelet után már messze, vidéken járt, de se baj. Beértünk a kórházba és előkészítést követően, két óra múlva, 2001. augusztus 19-én megszületett Bogika, épen, egészségesen, 9/10-es apgár számmal.

Szépen cseperedett. Leginkább a szemével, a kék angyali tekintetével szeretett és tudott is kommunikálni. Beszélni viszonylag későn tanult meg, mégis szavak nélkül is megértettük egmást.
Idilinek tűnő családi kép rajzolódott ki akkor: a  két gyermek miatt érzett boldog öröm, ráadàsul lakás, autó, támogató nagy család. Semmit nem lehetett sejteni abból, mi vár ránk, ami óriási kegyelem, mivel így könnyebben tudtunk derűlátóan a jövőbe tekinteni.
Az életbe vetett hitünk ajándékaként hamarosan megszületett a harmadik gyermekünk is. Ez alkalommal nem voltak fájás szerű jelek, mégis valami, talán a tapasztalat azt súgta, hogy ideje bevonulni a szülőszobára, mert a kistesó készülődik. Este 10-kor még úgy gondolták az orvosok, hogy itt bizony nem lesz hirtelen szülés. Hajnal előtt mégis lett.
Másnap, a látogatáskor, Bogi, aki akkor még karon ülő pici lány volt, a fejét is elfordította, amikor meg akartam puszilni. Így fejezte ki nemtetszését amiatt, hogy előző este hirtelen, különösebb magyarázat nélkül távoztam. Nem értette, hova tűntem.

Nagyon izgultam a kórházból való hazatéréskor, hogy hogyan tudom helyrehozni azt a finom kis bújós, öleős kapcsolatot, ami köztünk tizenöt hónappal az előtt vele együtt megszületett.
Semmit sem kellett tennem, egyetlen szót sem kellett szólnom. A francia ágy előtt térdeltem, Ő ott üldögélt. Még alig köszöntem, amikor odamászott hozzám, a pici karjaival körbefonta a nyakamat és megölelt.

Még most is érzem az arcomon a pelyhes hajszálainak az érintését, a puha kis kezecskéket, az egész lényéből áradó melegséget, és a legnagyobbat is ami örökre megmarad…