béke – Jég hátán

ablak

Néhány hete papírra, illetve a telefonomba vetettem pár gondolatot. Még nem álltak készen a közlésre.

Azon méláztam, hogy bizonyos dolgokhoz egyáltalán nem ragaszkodok. Idézem magamat:

„Kevésbé élem meg veszteségnek, ha néhány dologtól megválok. Itt van például az a szobanövény, amit Bogi ültetett. Mivel tatarozásba kezdtünk, a virágok kikerültek a teraszra. Egész biztos, hogy nem hozom vissza mindegyiket. Rosszak bent a fényviszonyok, így Bogi virága is olyan, mint egy hegyi patak, kanyarog mindenfelé. Amikor ránézek, mindig csak az jut eszembe, hogy mennyire szenvedhet ott az a drága növény ilyen körülmények között. Úgy döntöttem hát, hogy visszaadom az anyatermészetnek.

Kevésbé vagyok ragaszkodó. Talán még a lakásunkhoz sem ragaszkodok. Ez azt is jelenti, hogy még mindig úgy élem a napjaimat, mint akkoriban, amikor Bogi kórházban volt: mindig ugrásra készen. Ha haza tudtunk jönni, már indultunk is. Ha hirtelen vissza kellett menni a kórházba, már indultunk is. Gyakran ki sem pakoltam az úti táskámat. Később tartottam fogkefét és könyvet itt is, ott is.”

Teltek múltak a napok, s közben a fenti gondolatmenet más irányt vett. Egyik délután úgy döntöttem, hogy kicsit pihenek, hátha még aludni is sikerül.

Egyetlen percet sem sikerült aludnom. Túlságosan zümmögött valami a fejemben. Torlódtak a gondolatok. -Na jó, ebből elég. – Indultam, folytattam a festés-mázolást. Ahogy az ecset siklott a fa felületén, egyszerre elöntött egy olyan érzés, ami hosszú ideje távol állt tőlem. Lecsendesedtek az agyrágó bogaraim és valami tiszta hang költözött a helyükre, ami azt mondta: beköltöztem.

Igen, beköltöztem, anélkül, hogy bárhová mentem volna. Beköltöztem arra a címre, ami a lakcímkártyámon lassan 16 éve olvasható. Itt volt már ennek az ideje, csakúgy, mint a régóta halogatott felújításnak. Sokszor mondogattam a családnak, hogy ha itt akarunk maradni, akkor már nem lehet tovább odázni az állagmegóvást. Valószínűleg, ezt leginkább saját magamnak kellett bizonygatnom, mert ilyenkor azt is hozzátettem, hogy én aztán egy ecsetvonást sem teszek, akkor, ha máshol akarnánk folytatni az életünket.

Rajtam kívül senkinek nem volt igazán mehetnékje.

Komoly családi összefogással, nagy-nagy nagy alkotó erő befektetése után ma elkészült a nagy mű. Elvégeztük a munka dandárját.

Ma. Bogi születésének napján. Mit lehet ilyenkor mondani? Keveset, mert nincs rá sok szó, azt azonban mégis, hogy: – Legyen áldott ez a nap, s minden utána következő!

Zsoltárok 39:9: “Megnémultam, nem nyitom fel szájamat, mert te cselekedted.”

Miért némultam meg? Mert emberi szóval el sem tudom most mondani, amit érzek. Nézem reggelente Bogi képét, azt, amelyiken szőke hajkoronával mosolyog az iskola udvarán. Mosolyog, és olyan valóságos, mintha a következő pillanatban belépne a bejárati ajtón és mondaná, hogy „anya, éhes vagyok”.

Tudom, hogy nem nyit be, és ez az, ami felfoghatatlan. Ugyanakkor, lassan hozzászokok a tényhez, hogy nem ölel meg, vagy kéri, hogy simogassam meg a hátát.

Elnémultam. Nincs szó. Ha valaki kérdez, azért válaszolok. Magam nem vezetem a beszélgetéseim fonalát a Bogi betegsége és távozása irányába. Minden ilyen alkalom azt jelentené számomra, hogy az éppen gyógyulófélben levő sebet megkapargatnám, ami így újra vérezni kezdene. Az érzelmi hullámvasutam mintha kisebb amplitúdóval működne mostanában. Megszokás ez, vagy elfogadás?

Hogyan írjam akkor tovább ezt a blogot, ha nem szeretnék a múltban vájkálni, epizódokat mesélni? Írok a jelenről.

Óra átállítás ide – oda, reggelente a madarakkal ébredek. Most, hogy alakul a jó idő, újra a kertben fogyasztom el a kávémat. A kávé készítése közben észreveszem, hogy mindenütt hangyák masíroznak. Engedem, had szaladgáljanak, eszem ágában sincs kiirtani őket, hiszen csak azt jelzik számomra, hogy talán eső lesz. Erről is Bogi jut eszembe, de nem a betegsége, hanem az, amikor egyszer a hintaágyban ült és egy légy a homlokára repült. Hagyta, hogy ott legyen, nem hessegette el, nem akarta leütni, békében volt vele.

A kertben szemre vételezem a tegnapi ténykedésünk eredményét. A gyümölcsfák hálásan magasodnak az ég felé, lassan virágba borulnak, megkaptak minden gondoskodást, ami időszerű volt. Nézem a szőlőt. Tegnap metszettem, mára már duzzadtabbak a felső rügyek, egy-egy lemetszett ág végén vízcsepp csillog, megindult az ágakban az élet. Ez a jelenség mindig elkápráztat, írtam is már róla. Néha túlcsordul a nedvesség az ág végén – mintha csak az érzelmekkel analogizálna – ilyenkor könnyezik a szőlő, végigcsurog a nedvesség a törzsön, le a talajig. Olykor helyénvaló ez a túlcsordulás, hiszen ez is az élet jele.

Bogi emlékére ültettünk egy fűzfát egy éve, mostanra szépen megeredt. A fenti képen az árnyékom is látszik, ami annak köszönhető, hogy szépen süt a nap.

Az a fajta némaságom, hogy nem szeretnék az átélt gyötrelmekről beszélni, a pillanatnyi állapotomat tükrözi. Nem ígérem, hogy nem térek vissza néha egy-egy nagyobb horderejű epizódhoz, pl. ahhoz, hogy „milyen a box”, hiszen az is igen különleges dolog. Talán az a rész is mesélhetővé válik egyszer, ha megérleli az idő.

Most másra van szükségem. Arra, hogy gyönyörködjek abban, ami szép, ami körülvesz. A szomszédom szavaival élve: hogy hallgassam, ahogy nő a fű. Ha kellőképpen néma tudok lenni, vagyis inkább csendben tudok maradni, akkor bizonyára meghallom a természet hangját, az ég üzenetét, vagy a szív szavát.