Zsoltárok 39:9: “Megnémultam, nem nyitom fel szájamat, mert te cselekedted.”

Miért némultam meg? Mert emberi szóval el sem tudom most mondani, amit érzek. Nézem reggelente Bogi képét, azt, amelyiken szőke hajkoronával mosolyog az iskola udvarán. Mosolyog, és olyan valóságos, mintha a következő pillanatban belépne a bejárati ajtón és mondaná, hogy „anya, éhes vagyok”.

Tudom, hogy nem nyit be, és ez az, ami felfoghatatlan. Ugyanakkor, lassan hozzászokok a tényhez, hogy nem ölel meg, vagy kéri, hogy simogassam meg a hátát.

Elnémultam. Nincs szó. Ha valaki kérdez, azért válaszolok. Magam nem vezetem a beszélgetéseim fonalát a Bogi betegsége és távozása irányába. Minden ilyen alkalom azt jelentené számomra, hogy az éppen gyógyulófélben levő sebet megkapargatnám, ami így újra vérezni kezdene. Az érzelmi hullámvasutam mintha kisebb amplitúdóval működne mostanában. Megszokás ez, vagy elfogadás?

Hogyan írjam akkor tovább ezt a blogot, ha nem szeretnék a múltban vájkálni, epizódokat mesélni? Írok a jelenről.

Óra átállítás ide – oda, reggelente a madarakkal ébredek. Most, hogy alakul a jó idő, újra a kertben fogyasztom el a kávémat. A kávé készítése közben észreveszem, hogy mindenütt hangyák masíroznak. Engedem, had szaladgáljanak, eszem ágában sincs kiirtani őket, hiszen csak azt jelzik számomra, hogy talán eső lesz. Erről is Bogi jut eszembe, de nem a betegsége, hanem az, amikor egyszer a hintaágyban ült és egy légy a homlokára repült. Hagyta, hogy ott legyen, nem hessegette el, nem akarta leütni, békében volt vele.

A kertben szemre vételezem a tegnapi ténykedésünk eredményét. A gyümölcsfák hálásan magasodnak az ég felé, lassan virágba borulnak, megkaptak minden gondoskodást, ami időszerű volt. Nézem a szőlőt. Tegnap metszettem, mára már duzzadtabbak a felső rügyek, egy-egy lemetszett ág végén vízcsepp csillog, megindult az ágakban az élet. Ez a jelenség mindig elkápráztat, írtam is már róla. Néha túlcsordul a nedvesség az ág végén – mintha csak az érzelmekkel analogizálna – ilyenkor könnyezik a szőlő, végigcsurog a nedvesség a törzsön, le a talajig. Olykor helyénvaló ez a túlcsordulás, hiszen ez is az élet jele.

Bogi emlékére ültettünk egy fűzfát egy éve, mostanra szépen megeredt. A fenti képen az árnyékom is látszik, ami annak köszönhető, hogy szépen süt a nap.

Az a fajta némaságom, hogy nem szeretnék az átélt gyötrelmekről beszélni, a pillanatnyi állapotomat tükrözi. Nem ígérem, hogy nem térek vissza néha egy-egy nagyobb horderejű epizódhoz, pl. ahhoz, hogy „milyen a box”, hiszen az is igen különleges dolog. Talán az a rész is mesélhetővé válik egyszer, ha megérleli az idő.

Most másra van szükségem. Arra, hogy gyönyörködjek abban, ami szép, ami körülvesz. A szomszédom szavaival élve: hogy hallgassam, ahogy nő a fű. Ha kellőképpen néma tudok lenni, vagyis inkább csendben tudok maradni, akkor bizonyára meghallom a természet hangját, az ég üzenetét, vagy a szív szavát.