Ha azt hinnétek, arról szeretnék írni, hogy milyen érzés lehet, ha valakinek kihullik a haja betegség, vagy netán kemoterápiás kezelés után, mit érezhet, ha e miatt parókáért megy fodrászhoz, nos, akkor csak annyit mondhatok, fogalmam sincs, hiszen nem vagyok ilyen tapasztalatok birtokában.
Sokszor játszottam el a gondolattal, hogy szívesen kopaszra vágatnám a hajam, mintegy együttérzést mutatva ezzel. Lassan azonban letettem erről a szándékomról…
E helyett, egy ideje visszatértem ahhoz a hajformához, ami nagyjából 1 évvel Bogi távozása után talált rám. Ennek is már 7 éve.
Hátul felnyírt, tarkón borotvált résszel, két oldalt hosszabban lelógó tincsekkel jellemezhető a frizura.
Tegnap fodrásznál jártam. Ma reggel azon gondolkodtam, hogy miért pont ez a forma jött újra el?
Arra jutottam, hogy talán azért, mert szeretem magamban azt, aki akkor voltam. No, de kicsoda?
Valaki, aki újból talpra állt, aki valami igazán nagy dolgot csinált végig azzal, hogy támogatni tudta a gyermekét egy nehéz helyzetben, s képes volt lassan elkezdeni elengedni a szeretett személyt úgy, hogy mégis mindig a szívében maradhasson.
Picit, mintha “A kisherceg”-ből idézném és átélném a jól ismert sorokat. (“Jól csak…”)
Mindez nem jelenti azt, hogy teljesen ugyanaz lennék, aki hét éve voltam, remélve, hogy “a jobb rész nem halt ki” belőlem, (ahogy ezt Arany János más vonatkozásban, ugyancsak egy márciusi napon megfogalmazta a Letészem a lantot c. versében.)
Hogy nem az vagyok, ki egykor, erre kapom is rögtön a jelzést, hogy lassan feleslegessé válik a festés, annyira ősz a hajam hátul is. Az idősödést félre téve, lényeg az, hogy rengeteg változás történt kívül, belül, körülöttem, de az igazán fontos dologok megmaradtak, úgy mint az újrakezdés reménye, a szeretteink támogatásának és elengedésének kettőssége, a szív legbensőbb dolgai, s “ezek között pedig legnagyobb” is. ( Pál I. levele a Korintusbeliekhez.)
Úgy tűnik, mindenki ugyanarról ír. Még én is.
Így esett hát, hogy elmentem fodrászhoz. (Utóbb csak kiderül, hogy “Nem volt hiába semmi sem”, se az irodalomórák, se a megpróbáltatások. Ennek az utóbbi idézetnek járjon mindenki maga utána. Nekem sokat jelent az eredeti költemény.)