A teraszról kiszűrődő fény megvilágításában boldogasszony csipkéjét nézegettem. Szép dús, a széleken kissé fűrészesen szabdalt, lágy, apró anyagdarabkák ezüstös-zölden rajzolódtak ki a szürkületben: a málna levelei ezek.

Jót tett nekik a hűvös, csapadékos tavasz. Ahogy nekem is.
Kedden, a munkanap végeztével rohantam haza. Még belefért az időmbe, hogy összehozzak egy jó szaftos, nagytepsis rakott krumplit. Aznapi fogyasztásra és másnapi előételnek szántam, ezért XXL adagot készítettem.

Közben vállalhatóvá varázsoltam a fürdőszobát. Megteltem a furcsa, ám örömteli érzéssel: a fiatalok jöttét vártam. Ez alkalommal egy kicsit többen érkeztek, unokatestvérrel, baráttal együtt.

Felidéztem magamban a Kisherceget,  Bogi utolsó olvasmányát. Már nem mardt ideje végigolvasni. A készülődést illetően a következő idézetet ragadtam ki:

“Ha például délután négykor érkezel majd, én már háromkor elkezdek örülni. Minél előrébb halad az idő, annál boldogabb leszek. Négykor már tele leszek izgalommal és aggodalommal; fölfedezem, milyen drága kincs a boldogság.” Ilyen a várakozás öröme, mint egy kis advent.

Szerdán további fiatalokkal egészült ki a csapat. Az időjárás aznap éppen lehetővé tette a kinti grillezést. Sürgölődtek az ifjak. Bevásároltak, aprították a zöldségeket, tüzet raktak, mindent megszerveztek és megalkottak. Én igyekeztem volna távol tartani magam az eseményektől, arra a nézőpontra helyezkedve, hogy ez az ő összejövetelük, róluk szól, nem rólam. Ám azt vettem észre, hogy – jaj -, “ezek a mai fiatalok” bevontak a partijukba. Ha elakadtak, kérdeztek. Ha eszembe jutott valami, meghallgattak. Együtt vacsoráztunk, beszélgettünk. Nem csak az időjárás volt a témánk. Velük már igazi eszmecserét lehetett folytatni. Mi több: tisztelettel megköszönték, hogy az otthonunkba fogadtuk őket és a társasági eseményüket. Kifejtettem, hogy nagyon jól esik nekem is megtapasztalni ezt a fiatalos hangulatot, s a hasonló események akkor sem voltak ritkák, amikor még kicsik voltak a gyerekeim. Magyaráztam nekik, hogy édesanyám hat – vagy nem is, hét – unokája gyakran tartott zsúrt az udvaron, s még a barátok gyerekei is társultak olykor. Rajcsúrozott itt egyszerre nyolc-tíz apróság is. Szándékosan mondtam először hatot-hetet, ami valójában 7, Bogit is beleértve. Még mindig nehéz számomra meghatározni a lélekszámot, 12 nap híján 9 év elteltével is!
Hogy a számokat a helyükre tegyem, hátra vonultam a kertbe. A terasz fénye mellett az ifjak beszélgetése is odaszűrődött. Úgy hangzott abból a távolságból, mint a méhek zümmögése egy virágba borult cseresznyefa tövében.
Aztán boldogasszony csipkéjére lettem figyelmes, s valamire, ami belülről azt súgta: hálás vagyok, hogy ezek a mai fiatalok megtisztelték a jelenlétükkel a mi szerény otthonunkat.
Igen, ezek a mai fiatalok. Reménységeink ők! Ahogy írni és mondani szoktam és ezt ismétlem most is: a szüleik, a felnőttek jövőjének zálogai.
Áldott, szeretetben és békességben gazdag ünnepeket kívánok minden kedves olvasómnak!