Lefekvés előtt megigazítom az ágyainkat. A mozgatható háttámaszt a megfelelő magasságba emelem egy kar segítségével.  Kicsit felrázom a párnákat. Először az övét, majd az enyémet is. Egymással szemben fekszünk, az ágyak között nincs több, mint fél méter. Így pontosan rálátok az arcára, na meg az infúziós pumpára. Gyönyörködök a finom vonalaiban, mármint a Bogiéban. A folyosó fényei beszűrődnek. Rálátok a liftajtókra. A redőny felmondta a szolgálatot, így a Tűzoltó utca közvilágítása is segíti az éjszakai tájékozódást.

Megvárom, amíg elalszik, s amíg meg nem hallom a csendes szuszogását, a paplanom alá bújtatott mobilon élek közösségi életet. Mert hiányzik, mármint a közösség.

Bizonyára azok közé tartozok, akik nehezen szakítanak a berögzült szokásaikkal. Itthon a digitális technika szolgáltatja az éjszakai fényt. Nem szeretek vaksötétben aludni. Ma is része az esti szertartásomnak a megfelelő fekvő magasság beállítása. Két nagy párnára két kis párnát teszek, emelhető támla híján.

Az esti mobilozást is rendületlenül folytatom. Azt azonban kijelenthetem, hogy a közösséghez való tartozásom már nem csak az on-line térben valósul meg.  Már nem érzem magam annyira kívülállónak, különcnek, mint jó pár éve.

A sors úgy hozta, hogy a gyermekemet leukémiás megbetegedés miatt veszítettem el. Hosszú időn keresztül cipeltem a sorsomat. Az is változott már picit, hogy már nem cipelem. Viselem.

Sokáig úgy viseltem, mint egy bélyeget. Újabban azt vettem észre, hogy már nem bélyegként gondolok a sorsomra, nem valami kívülről rám aggatott dologra, hanem olyasmire, ami a részemmé vált.

Azt azért had tegyem hozzá, hogy igen rögös út vezetett el eddig, hogy eggyé váljak a sorsommal, és eljussak addig, hogy a nevem után az arcomat is adjam ahhoz, amit a Jég hátán blog írásával és annak az Írd át oldalon való közzétételével üzenni szeretnék.

Amíg cipeltem a terheimet, néha nehezen bírtam el. Egyedül nem is nagyon sikerült. Sok-sok segítséget, köztük terápiát is igénybe vettem. Már nem keresem, hogy miféle igazságok vezettek Bogi betegségéhez és hirtelen távozásához. Már nem kutatom a miérteket, korábban sem találtam egy eredendő okot, ami megnyugtatott volna. Mostanában inkább a hogyan foglalkoztat: a hogyan tovább.

Minden hasonló eset – mint most Siklósi Örsnek, vagy mint az egyik ismerősöm tegnap megboldogult gyermekének története – amiről hallok, megállásra és arra késztet, hogy átértékeljem a fontossági sorrendemet. A 2020-as évem, benne a COVID gyötrelme is erre sarkalt és  ébresztőként hatott: hogy állok most az értékrendemmel? Mi az, ami számít? Mit képviselek? Mi fontos nekem az életben? Mitől vagyok az, aki vagyok? Hogyan tovább?

Nekik, akik ideje korán mentek el, nem adatott több idő ezeknek a kérdéseknek a  megválaszolására, de ha neked tenném fel őket, te mit mondanál?