A verzió

IMG_20210516_164244

Csakis A verzió létezett számunkra.

Csakis arra készültünk, hogy a transzplantáció sikeresnek bizonyul és hosszú távú megoldást jelent. Bizonyára lehetett B terv, legalábbis orvosi protokoll fomájában arra az esetre, ha a transzplantáció azonnal kudarcot vallott volna, ezt az eshetőséget azonban a szakemberekre bíztuk.

Egyszer csak szóltak, hogy néhány nap múlva Bogi hazajöhet. Megszűnt a teljes elszigeteltség, mai divatos szóval élve vége lett a karanténnak.   Kinyílt a box ajtaja, így a 6 négyzetméteres  helyiség  része lett a külvilágnak.

Nem írtam fel magamnak ezt a dátumot, de a közösségi oldal ma reggel emlékeztetett: 46 nap után Szezám kitárult.

Emlékszem, hogy repültem haza és szereztem be hazafelé a még hiányzó eszközöket: forrázható edényeket evőeszközöket, poharakat.  Külön felmosó vödröt Bogi frissen elkészült szobájához.
Rengeteg segítséget kaptunk a félsteril környezet kialakításához.

El sem tudom képzelni, hogy Bogi mit érezhetett, amikor több,  mint hat hét után leszerelték róla az infúziót és akkortól másfél métertől nagyobb távolságra is elmozdulhatott a kórházi ágytól.

Egyrészt megkönnyebbültünk, amikor hazajött, másrészt úrrá lett rajtunk – főleg rajtam – az aggódás, hogy vajon hogyan sikerül biztosítani a gyógyulásához megfelelő körülményeket itthon.  Igyekeztünk minden tőlünk telhetőt megtenni.

Kisebb, nagyobb sétákra is eljutottunk. Még Normafára is kirándultunk egyet. Boginak mindenhol maszkot és kesztyűt kellett viselnie, valahányszor elmentünk itthonról, hosszú hónapokon át.

Az elején azt írtam: siker.
Most mégsem tudom pontosan, mit jelent ez a szó. Mitől válik valami sikeressé? Mi a fokmérője? Szükséges-e egyáltalán életünk bizonyos területeit a siker alapján minősíteni?

Bogi betegségének a súlyosságát tekintve, talán a kezeléseket követően ajándékba kapott 11 hónap is jelenthet sikert.

Mindig készültem, hogy megköszönjem annak az embernek az önfeláldozó segítségét, aki a csontvelőjét felajánlotta, de csak halogattam, azután még már nehezemre esett megfogalmazni, mit is érzek.

Kétféle dolog munkál bennem: egyrészt hálás vagyok, hogy Bogi mellett lehettem a nehéz időkben, másrészt időről időre rettenetesen hiányzik a hangja és az érintése. Ez utóbbiak inkább csak pillanatnyi beszűrődések a mindennapokba.  Vannak dolgok, amelyek már nem váltanak ki ilyen bevillanást. Ilyen a maszk.
Mások pedig, mint például a fertőtlenítő spray szaga még igencsak megdolgoztatják az idegrendszeremet.

Ez efféle nehéz időszakok miatt már nem teszek magamnak szemrehányást, nem próbálom – magamnak hazudva – a tökéletesség látszatát fenntartani, s úgy tenni, mintha mi sem történt volna.

Néha bizony utánam kúsznak a régi történések, hét év ide, vagy oda.
Ezt nem úszom meg. Egy idő után azonban átkapcsolódik az a bizonyos relé az agyamban és elkezkezdek kivonni valamiféle esszenciát az átélt eseményekből. Például azt, hogy az  immunsejtek számának a kezelések során megfigyelt változását érdemes lenne grafikonon ábrázolni, majd pedig azt kottára átírva megszólaltatni valamilyen hangszeren, vagy egy dal formájában.

Fuvolán esetleg, hiszen Bogi is megtanult már valamennyire játszani rajta.

Babits Mihály: A második ének (1928)


“Megmondom a titkát, édesem a dalnak:
Önmagát hallgatja, aki dalra hallgat.
Mindenik embernek a lelkében dal van,
és a saját lelkét hallja minden dalban.
És akinek szép a lelkében az ének,
az hallja a mások énekét is szépnek.”